Budapest, 1982. (20. évfolyam)

10. szám október - Gulácsy Lajos centenáriumi kiállításaa Fészek Galériában

Pásztorórák. 166x120 mm Velencei lány. 1915. 310x280 mm kőzik fel a „nagyothalló" Gulácsy előtt, hanem Gulácsy pályája és művészete kínálja oda magát a „nagyothalló" világnak. Ha erre egyáltalán sor kerül. Ritka alkalmak a találkozásra: a háború után 1947-ben, 1966-ban és 1973-ban rendeztek képeiből kiállítást, — a két utóbbit vidéken. Egyikről sem lehet elmondani, hogy nyomukban vagy általuk a Gulácsy-féle piktúra művészeti köztudatunk integráns részévé vált volna. Az elfogadtatására irányuló szándékok is tehetetlenek azzal az öntudatlan közömbösséggel szemben, amely máig nem engedett fel. Mintha a világ még mindig felkészületlenül kivánna maradni a kivételes életű és tehetségű „költő-piktor" műveinek befogadására. Mindezek ellensúlyozására csupán szerény kísérlet — közéleti értelemben pedig alig több mint egy gesztus — a Fészek Galériában rendezett jubileumi kiállítás. Bár talán az a körülmény, hogy egy friss szemléletű galéria, melynek művészi programja az új kezdeményezések és felfedeztetésre váró régi értékek be- és felmutatása, évadnyitó kiállításaként fogadta be a tárlatot, mintha előlegezné végre Gulácsy és közönsége sorsszerű találkozását. Még akkor is, ha nehéz lenne elképzelni ennél puritánabb megnyilvánulást, hiszen a Vörösváry Ákos gyűjteményében fellelhető anyag mit sem árul el Gulácsy látomásos erejű kolorizmusáról. Annál többet árul el viszont a vonalak mesteréről, arról a még napjainkban is szakmai gyanakvással, kétkedéssel fürkészett és méricskélt rajzoló géniuszról, aki hol egyetlen ívű vonal jellemzőerejére, hol a vonalkázással beárnyékolt fekete-fehér átmenetek érzékenységére, hol a fátyolszerűen elvékonyított vonalszövetek költészetére, hol a szédült iramban felpergetett gesztusszerű jelekre bízta a kifejezést. Tenyérnyi lapokról, többek között padovai jegyzetfüzetének megsárgult oldalairól néznek ránk ezek az idővel dacoló, rezdülékeny finomságú ceruzarajzok, éppen azzal a behízelgő gyengédséggel és egyben fölényes és magabiztos szuverenitással, ahogyan azt Gulácsy a japán rajzokról megállapította: oly végtelenül bájos leheletszerű valami áll előttünk, amely a kivitelt teljesen elfödi s csak egy selyemszálszerű tüneményben gyönyörködünk, mely előttünk lebeg." Nézegetve ezeket a remekműveket és a művészről készült korabeli fényképeket, melyek anyjával, apjával, a mintarajziskolabeli diáktársaival, barátaival és végül is önmagával láttatják, megint csak felmerül az évtizedek óta már annyiszor feltett kérdés: ki is volt hát ez a hányatott sorsú festő, a legendák torzításaitól és a műértők olykori mű-nem-értésétől csaknem teljesen félreismert Gulácsy Lajos? Hiszen a századfordulón kibontakozó, majd az első világháborúig ívelő pályája, melyet betegsége tört derékba (csaknem húsz esztendőt töltött teljesen magába süppedve az elmegyógyintézetben), már saját korában is rendhagyó volt. A művészeti életben központi szerepet betöltő Párizs helyett Itáliába vágyódott; a néger plasztika felfedezésének korában Giotto, Botticelli és Magnasco művei inspirálták. De rajongott Watteau-ért is és a preraffaelitákért, beöltözött Szent Lajosnak, színjátékokat rögtönzött, reneszánsz jelmezben zongorázott és Hamlet-kosztümben merengett. Ezekben az öltözetekben le is fényképeztette magát, múltba vágyódásának megannyi megrendítő dokumentumát hagyva az utókorra. Költői képzelettel életre hívott egy sehol nem létező országot, Na'Conxypant, melynek bizarr lakói számára mindazt a szabálytalanságot megengedte, illetve természetükké tette, amelyek miatt ő maga gyakran komikussá vált a józanok szemében. Művészeti mozgalmakhoz nem csatlakozott; az akkoriban Magyarországon leginkább uralkodó plein air naturalizmustól határozottan elhatárolta magát. Önmagukban 25