Budapest, 1982. (20. évfolyam)

10. szám október - Seregi László: Menjünk a moziba be?

Szabadtéri mozi csak elvétve akad plusz huszadikként a legnagyobb a FŐMO. Világos, hogy 20 helyre nem elég a 16 kópia. Többet viszont nem készíthetnek, mert a nyersanyag méregdrága, és csak importból szerezhető be. Az ABBA után, okulva a tanulságokból, sikerült gyakorlatiasabban megoldani a szétosztást. A Ben Húrból például már két kópia jutott Budapestnek. És amúgy? Nincs más hátra, mint reménykedni, hátha valamelyik megyei cég nem tart igényt a felajánlott celluloidszalagra. De kinek nem kell Piedone, vagy a példánál maradva: az ABBA és a Keresztapa? Ki ellensége a saját zsebének? Mert fennen hangoztatják ugyan, hogy a film nem áru, nem kell, hogy profitot hozzon, de az nem az igazi, ha csak a jegyszedő nénik és a sajátos hajlamból idetévedő szerelmespárok gyönyörködnek koszorús mesterek olykor tényleg koszorút érdemlő opuszaiban. Szükség van hát a haszonra, éppen annak érdekében, hogy a komoly művészi értéket képviselő filmeket — akár veszteség árán is — műsoron lehessen tartani. Nyikita Mihalkov az egyik legnagyobb élő szovjet rendező, de hát — hogy szavait idézzük — nem ötszázas bankó, hogy mindenki szeresse. Az már a FŐMO dolga, hogy filmjei lehetőleg ne a Corvinban peregjenek, hanem meghittebb hangulatú kisebbtermekben. Es még a bevételnél elidőzve: ebből fedezik a többi lerobbant mozi felújítását. Hol folynak ilyen jellegű munkálatok? Szinte minden kerületben, szerte a városban. Megszépítik a Kossuthot, a Május 1-et, az ominózus Vörösmartyt, aminek az átadása már emberemlékezet óta aktuális lenne, az óbudai Felszabadulást stb. Úgy tervezik, hogy öt éven belül mindenhol megszűnnek az áldatlan körülmények, s egyetlen mozi sem érdemli ki a környékbeliektől, a „kispiszkos" nevet. A kérdés most már csak az: észlel-e majd valamit mindebből a közönség? Új viselkedési formát alakít-e ki azúj környezet? Az eddigi tapasztalatok meglehetősen felemásak. Fehéren-feketén bebizonyosodott, hogy nem elég a faszéket plüssülésre kicserélni, attól még a mozi botrányhőse botrányhős marad. Elsősorban azért, mert a többiek is úgy gondolkodnak, ahogy ő. Meg aztán ki szóljon rá a kétméteres, tagbaszakadt rakodóra? A nyugdíjas jegykezelő? Volt rá példa, hogy a mozialkalmazott hősiesen megkísérelte a lehetetlent. Nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket állapított meg az orvos. Életerős fiatalemberek nem igen tülekednek a vállalat munkaügyi osztályán, nem vonzza őket a kereset, az időbeosztásról nem is beszélve. A mozinak este is játszania kell, s önmagától nem jár a verkli. Minden évben meghirdetik a gépészi, az üzemvezetői tanfolyamot, s nincs is hiány jelentkezőkben. Jönnek, mert szeretik a filmet, s jönnek, mert nem tudják, mi vár rájuk később. A vizsgákig nincs is semmi baj, örülnek, hogy megszerezték a papírt. Ám ezután következik a felismerés: talán még sem ezt a lovat akarták. Csak a mozi igazi szerelmesei ragadnak itt, s vállalják az embert próbáló feladatokat. Nem csoda hát, hogy egyes filmszínházakban képtelenség nyugodtan végignézni a vásznon pergő történetet. Röpdösnek az idétlen poénok, gurul a kiürült sósborszeszes üveg, s időnként jól irányzott balhorgok esnek. S nemcsak a külvárosban, bár vitathatatlanul ezek vezetik a rend bontási statisztikát. Még az alapjában véve igényes közönséget toborzó Puskinban is előfordulnak kényelmetlen epizódok. A közelmúltban suhancok nyomultak be a hátsó ajtón, s nagy ribilliót csaptak. De errefelé minden szökőévben egyszer, ha megesik ilyesmi. A Puskinnal amúgy is baj van. A hazai rendezők megkövetelik, hogy legfrissebb alkotásukat a Kossuth Lajos utcában mutassák be. Mert ez adja meg — állítólag — a rangjukat. A FŐMO vezetői hiába magyarázzák, hogy végül is nem ezen múlik a film sikere —, nem hisznek nekik. Személyes sértésnek veszik, ha alkotásuk — az egyszerűség kedvéért — az Alkotásban köt ki. Nem látják be, hogy más vendégkört vonz a Keleti pályaudvar közelében lévő Tisza, s megint mást a Bástya. S hogy me-A Filmmúzeum előtt lyik film hová kerül, attól függ, milyen jellegű maga a produkció. A fölösleges vitákat mellőzendő, neves szakemberekből álló bizottság jelöli ki a játszási helyeket. Csakhogy ezek az emberek egyben alkotók is, s két hónap múlva esetleg éppen az ő művüket kell elhelyezni. Vagyis holló a hollónak ... A magyar filmeket ezért szinte kivétel nélkül a Puskinban tűzik először műsorra. Ebből aztán nemritkán bonyodalmak támadnak. Még sikerrel fut az egyik, de abba kell hagyni a vetítését, mert már kopogtat a másik. Fábry Zoltán Requiemje erős teltházakat vonzott a kilencedik hét után is, de le kellett venni Szabó István Mephistója kedvéért. Soha rosszabb váltást. Ám az Oscar-díjas alkotás sem melegedhetett meg a Belvárosban, pedig még lankadatlan sikerrel játszották. Hamarosan áthelyezték az angyalföldi Dunába — érdemei elismerése mellett. Miért ez a sietség? Nagy Sándor lakonikus tömörséggel azt feleli, nem ők sietnek, hanem a MOKÉP. Évente kétszáz új filmet kell forgalomba hozniuk, s ha már egyszer megvásárolták őket, elemi érdekük, hogy be is mutassák valamenynyit. A hazai mozihálózat azonban nincs felkészülve ekkora mennyiség befogadására. Nem beszélve arról a cseppet sem mellékes körülményről, hogy egyes megyei vállalatok megtagadják egyes művek műsorra tűzését. Vagy azért, mert nekik 14