Budapest, 1982. (20. évfolyam)

10. szám október - Seregi László: Menjünk a moziba be?

A Budapesti tavasz forgatásán nem tetszik, vagy azért, mert valamelyik helyi prominens személyiség úgy ítéli meg, hogy a film „nem járulna hozzá a tudati tényezők erősödéséhez." A FŐMO-nak viszont kötve van a keze: mindent át kell vennie, és be kell mutatnia, annak dacára, hogy elvileg mellérendeltségi viszony van a két vállalat között. A 200 darabos kollekció pedig olyan, amilyen. Akad nagyszerű és kevésbé nagyszerű produkció, ahogy az már általában lenni szokott. A legnagyobb tömegeket a kalandos, jobbára kontinensünk nyugati feléről, meg az USA-ból érkező filmek vonzzák. A legkevesebb nézőre a népi demokratikus prszágok termékei számíthatnak. Nem mintha roszszabbak lennének, csakhát erősek az előítéletek. Valódi konfliktusokat feszegető művek ezek, de elég ritkán hatolnak a dolgok mélyére, többnyire megkerülik a lényeget. S az emberek, akik nap-nap után átélik az ábrázolni óhajtott valóságot, . nem hagyják magukat még egyszer a falhoz állítani. Inkább megnézik a szirupos gőgicsélést, vagy a vígjátéknak titulált se füle — se farka blődséget, mert azok legalább nem akarják kioktatni őket, csak arra összpontosítanak hogy potyogjon a könny, s szúrjon a rekeszizpm. Szovjet filmekre évente átlagosan egymillióan váltanak jegyet. Aránylag kevesen, ha azt vesszük alapul, hogy belőlük mutatják be a legtöbbet, s statisztikájukat jócskán föllendíti, hogy az iskolai filmesztétikai oktatás is rájuk épül. Milyenek a szovjet produkciók? Vegyes a kép: kiemelkedő színvonalú váltakozik a silány minőségűvel, de nincs ez másképp a többi filmművészetben sem. Nem árt itt mindjárt megjegyezni, hogy a behozott alkotások a gyártó nemzet rangsorában a legjobbak. ízlések és pofonok meg, ugye,... A folytatás közismert. Az már kevésbé, hogy hiába a számos és egyre több csillogó külföldi díj, a mi filmjeink sem hozzák lázba a szocialista országok mozi kedvelőit. Hogy ez így alakult, abban talán része van a nem eléggé átgondolt propagandának is. Kinek a fejében fordult meg, hogy A birodalom visszavág című szuperponyva esetleg kellő számú néző nélkül marad? Nem tudni. Csak annyi bizonyos, hogy a tévében hosszú percekig magasztalták, persze, sokatigérő képsorokkal illusztrálva. Ez lenne a kisebbik baj. A nagyobbik baj az, hogy eközben megfeledkeztek a többi, inkább reklámozásra szoruló filmről. Amúgy kiegyensúlyozott a tévések és filmesek kapcsolata. Ez is az utóbbi évek vívmánya. Korábban a tévé volt az egyeduralkodó. Az emberek kétszer is meggondolták, feláldozzák-e az esti műsort valamilyen filmért? Papucsban és háziköntösben még a gyenge programot is jobban elviselték; a bizonytalant nem cserélték fel a még bizonytalanabbért. Az utóbbi időben bekövetkezett változások összefüggnek a kritikával. Nehezen hihető, mégis igaz: a leendő nézők manapság megbíznak a kritikusokban, jobbára igazodnak a véleményükhöz. Eltűnt az a gyakorlat, amely szerint: ha dicsérnek valamit, azt ajánlatos széles ívben elkerülni, de rohanni a pénztárhoz, ha egy produkciót agyoncsapnak. Nagy Sándor is elégedett az újságírók munkájával. Általában. Csak azokat a kollégákat nem szíveli, akik úgy és annyival intéznek el egy filmet, hogy „no, ez alatt a másfél óra alatt is csinálhattam volna értelmesebb dolgot." Van igaza a FŐMO igazgatójának. Ami nem azt jelenti, hogy teljes mértékben osztom a nézetét. Számomra egy sommás, erősen sarkított kritika alkalomadtán rokonszenvesebb a nyögvevelős, se íze, se bűze, hol tudatlanságot, hol meg egyéb megfontolásokat tükröző dolgozatoknál. Még szerencse, hogy az igazán értékes előbb utóbb úgyis felszínre bukkan, kivíva magának a neki kijáró helyet és rangot a magyar és az egyetemes filmművészetben. A gondot inkább az okozza, hogy a sikeres produkció néhány hónap alatt lefut, s eltűnik a süllyesztőben. Dobozaikban porosodnak, várva a feltámadást, ami csak elvétve juthat osztályrészükül. Holott a bemutatásuk óta felnőtt egy-két újabb nemzedék, s tán nekik is A Puskin moziban jó volna ha megismerhetnék ezeket a maradandó filmtörténeti értékű alkotásokat. A FŐMO éppen emiatt bocsátotta útjára Filmtárlat elnevezésű akcióját. Az eltelt 37 év legjobbnak ítélt hazai műveit vetítik, a Talpalatnyi földtől, a Budapesti tavaszon át, egészen a közelmúlt sikereiig-A külföldi slágereket már nehezebb viszontlátni. A lejárt játszási jogot ugyanis ismét meg kellene venni, de nincs rá garancia, hogy a kiadások — pláne a kemény valutában fizetendők — megtérülnek-e. Az elektrotechnika betörésével, videokazetták alkalmazásával azonban e téren is forradalmi változások várhatók: lehetővé válik a nívós, művészileg értékes alkotások megőrzése, bármikor felidézhetők lesznek a felejthetetlen pillanatok. Kérdezem dr. Nagy Sándort, melyik a kedvenc magyar filmje? Azt mondja, sajnos, nem árulhatja el, mert megsértődnek azok a rendezők, akiknek a nevét nem említette, s ő mindannyiukkal jóban akar maradni. És melyik a kedvenc külföldi filmje? — faggatom tovább. Sajnos,ezt sem tudhatjuk meg, mert megsértődnek azok a hazai rendezők, akik nem az illető művész vonalát követik. Hiába, nehéz az élet. Azért lassan megtelnek a mozik akkor is, ha magyar filmet fűznek a gépbe. 15