Budapest, 1982. (20. évfolyam)

9. szám szeptember - Kertész Péter: Mi lett Haynau kétmilliós hadisarcából?

ben jelent meg angolul az Egyesült Államokban egy gyűjteményes kötetben. A könyv első része olyan írásokat tartalmaz, amelyek azt hangsúlyozzák, hogy „ez itt nálunk nem történhetik meg". A másik része pedig azt summázza, hogy „ez itt nálunk megtörténhetett". A második rész első darabja az én beszédem. — Hogyan indult meg a rabbiképzés a háború után? — Hadd előzzem meg a kérdést valamivel. Tudnivaló, hogy a rabbiképző épülete volt az első koncentrációs tábor Budapesten. Ide szállították már a németek bejövetelének napján a leggazdagabb, prominens zsidókat, továbbá írókat, újságírókat, ügyvédeket, és a tantermekben helyezték el őket. Valamennyien a földön háltak. Hamarosan megjelent Eichmann is, kíváncsi volt a könyvtárra. Ő ugyanis minden kelet-európai országból el akarta szállítani a zsidó könyvtárakat. Hatalmas zsidó-kutató intézetet akart alapítani Németországban a kiirtott zsidóság történetének, etnikumának feldolgozására. A mi könyvtárunkra is ez a sors várt, de akkor már nem volt se vagon, se ember. A legértékesebb kéziratokat és régi nyomtatványokat korábban egy sziklapincében rejtettük el Budán. A könyvtárat Eichmann bezárta. A kulcsokat a felszabadulás után az ő rezidenciáján találtuk meg. Csak a históriai szaknak a magyar zsidóság történetét tartalmazó része került ki az országból. Tudták, miből találnak többet nálunk, mint másutt. Ezek eljutottak Prágába, s hosszas tárgyalások után csak most kerültek vissza hozzánk. — Hogy a kérdésedre válaszoljak. A rabbiképzés hamarosan megindult a felszabadulás után. Ez elsősorban Lőwinger Sámuel érdeme, aki megtalálta a kapcsolatot a Joint-tal, rendbe hozatta azt a néhány termet, amire szükség volt, megnyitotta a menzát, ahová a hallgatókon és a tanári karon kívül számos későbbi egytemi tanár is hivatalos volt ebédre. Ily módon jött itt létre az első szellemi centrum, mert a tudósok is fontosnak tartották a bablevest. Elpusztult 39 rabbijelölt, akik a teológiára jártak, 24 mártírunk volt a gimnáziumból, mert volt egy alsótanfolyamú gimnáziumunk, függetlenül a ma is létező zsidó gimnáziumtól. A gimnáziális részben két tanuló maradt összesen. A felső tanfolyamosok közül elég szép számmal jöttek vissza. 1977-ben ünnepeltük az intézet centenáriumát. Nemzetközi rangját az is emeli, hogy a testvérintézetek mind elpusztultak. Korábban volt egy rabbiképző Bécsben, kettő Berlinben, egy Boroszlóban. Ezek nem támadtak föl, egyedül a miénk. Érdeme ez a magyar államnak, amely nemcsak felélesztette, hanem fenn is tartja. Ma nemcsak magyar, hanem kelet-európai rabbiképző is a miénk, mert vannak hallgatóink a Szovjetunióból, Csehszlovákiából, az az NDK-ból és Bulgáriából is. Emellett egy kántorképző is működik, s tervezzük, hogy hamarosan indítunk egy felnőtt továbbképzőt, az érdeklődő közönség részére. — Mondana ez utóbbiról valamit? — Előadássorozatokat tartunk a bibliáról, a zsidó történetről és irodalomtörténetről is az intézetben. — Két dolgot kérdeznék. Az egyik: változatlan-e az igény a rabbiképzésre? Hiszen lényegesen csökkent a vallásosság az újabb zsidó nemzedékben. A másik: ugyanaz-e a képzés napjainkban, mint korábban? — A rabbiképzés ugyanaz, de pluszként társadalmi ismereteket is tanítunk, hogy növendékeink megismerjék azt a társadalmi formát és világnézeti rendszert, amelyben élnek. Természetesen kevesebb az igény, mint korábban, hiszen Kelet-Európa zsidósága tizedére csökkent. Egész vidékek kipusztultak, nálunk hatszázezer embert deportáltak. A régi nagy vidéki hitközségek kis hitközségekké lettek, a kicsik pedig megszűntek. így jóval kevesebb az igény rabbira, mint azelőtt. De ami mutatkozik, ki tudjuk elégíteni. Az idén három fiatal rabbit avattunk. A filmhíradó is bemutatta. — Arra gondolok, hogy megváltozott-e a zsidó lét tartalma? Hogy mást ne mondjak: a századfordulón ezer zsidó közül kilencszáz-valahány egész biztosan tudott héber szöveget olvasni. Ma ez nem így van. Ez a kétségbevonhatatlan tény a vallás háttérbe szorulását jelenti, vagy valami mást? — A zsidó kultúrához való kötődés nem azonos a zsidó vallás gyakorlásával. Megfigyelésem szerint az előbbi iránti érdeklődés jelentősen megnövekedett. Ezt egy példával tudnám szemléltetni. Ázelőtt az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat, az IMIT minden évben kiadott évkönyvet. Az utolsó szerkesztőtől tudom, hogy nyolcszáz példányban nyomták, amikor a történeti Magyarországon kerek egymillióan voltak zsidóknak tekinthetők. Az évkönyv fele a rabbiképző pincéjébe került, ahonnan a mindenkori rabbijelöltek vihettek magukkal egyet-egyet könyvtáruk megalapításához. Most, amikor egytizede maradt meg a zsidóságnak, az évkönyv utódja, a Magyar Izraeliták Országos Képviseletének kiadványa, a MIOK Évkönyv, amelyet én szerkesztek, ezerháromszáz pélpéldányban jelenik meg, és három hónapon belül elfogy. Éhség van rá, ahogy minden zsidó tárgyú könyvet azonnal felvásárolnak. Bebizonyosodott ez a Maimonides Kódexnél is, amelyet tízezer példányban adott ki a Corvina 1980 karácsonyán, s 950 forintjával mind elkelt. — A sikerben a professzor úrnak is része van. — Én írtam az egyik bevezető tanulmányt. Az igazi érdem azonban a XIII. századi másolóé és illusztrátoré, akik ilyen gyönyörű kéziratos kódexet hagytak ránk. — És a felkutatásában nincs része? — Nem kellett felkutatni, hiszen a Magyar Tudományos Akadémia Kaufmann-gyűjteményében volt. Én csak ráirányítottam a kiadó figyelmét. Nem ez az első, amit kiadtak: 1957-ben ugyanebből a gyűjteményből megjelentette a Magyar Tudományos Akadémia a XIV. századi spanyol Haggada hasonmás kiadását. Ehhez is én írtam a bevezető tanulmányt — angolul. Régóta nincs már belőle egyetlen példány sem, és keresik. — Azt mondta az imént, hogy más a zsidó szellemiség, és más a vallás. Ugyanakkor az ön igazgatósága alatt működő intézetben csak rabbiképzés folyik. — Nem csak. A múltban és a jelenben is ugyanazokon a padokon ülnek a tudós- és rabbijelöltek. Olyanok, akikből világhírű zsidó tudósok lettek, s olyanok, akik nagyon jó gyakorlati rabbik. Különösen akkor volt ez így, amikor az egyetemeken még nem voltak zsidó tanszékek. Ez a mi számunkra vívmány. Én magam is neveltem néhány olyan tudóst az utolsó évtizedekben, akik világhírű személyiségei a zsidó tudománynak. Megemlítem közülük a Bar-llan egyetem professzorát, Pinhász Artzi asszirológust vagy a Zóhár arameus nyelvével foglalkozó Kaddarit, aki ugyanannak az egyetemnek a professzora, sőt, rektora is volt. Tanítványom volt dr. Menahem Schmelzer, aki a középkori héber irodalom professzora és könyvtárosa a New York-i Jewish Theological Seminary of America-ban, továbbá Handler András. — Professzor úr kétségtelenül a kortárs magyar zsidóság kiemelkedő személyisége, ha fogalmazhatok így: zsidóbb minden általam ismert zsidónál. Ugyanakkor magyarabb megannyi magyarnál. Az átlagos olvasó azonban csupán az irodalmi folyóiratokban, az Ésben, Új Tükörben közzétett publikációi, okos kiegészítései révén ismeri, s nem is sejti, hogy személyében világszerte ismert Geniza-kutatót is tisztelhetne. Hogyan lakozik egy lélekben ez a kettősség? — Bennem ez a kettő sohasem ütközött. Sosem tagadtam meg a zsidóságomat, mert az természetes volt neveltetésemnél, családi leszármazásomnál fogva. Az érdeklődésem azonban egyenértékűen volt hebraisztikus és magyar. A magyar irodalmat, a magyar nyelvet tanulmányoztam, de emellett ismertem jól a héber nyelvet és a zsidó irodalmat is. Szerintem, aki két területnek adekvát ismerője, A rabbi képző régi épülete A tudós munkahelye 18