Budapest, 1982. (20. évfolyam)

9. szám szeptember - Kapuvári Gábor: Szűkebb hazám: a XI. kerület

terkedett éppen, hogy megörökítse a tóban visszatükröződő Szent Imre-templomot. Bizony szép látvány. A tavacska mellett teniszpálya, amely ki tudja, mióta szolgálja már a fehér sport híveit. Vele szemben a Fadrusz utca valamelyik vadszőlővel befuttatott házát énekelte meg Karinthy Ferenc a Budapesti tavasz-ban. A Feneketlen-tónak legendája van. A közhit úgy tartja: szörnyű mély, megvan húsz-harminc méter is. Valaha egy hatalmas téglagyár volt a helyén — így a legenda. Az emberek folyton veszekedtek, bántották egymást, gonoszok voltak. Büntetésükre feltört a viza bányagödör aljából, elnyelte őket, ott pusztult mind. A kis mese nem is áll olyan meszsze a valóságtól, régen csakugyan agyagot bányásztak itt, s valóban váratlanul tört fel a víz. Amikor mi ideköltöztünk — vagy húsz esztendeje, tán annál is régebben, — a teret még Lenke térnek hívták. Egészen más volt mint ma: külvárosi, világvégi. Egyik sarkán Tüzéptelep ontotta a szénport — ma modern lakóház áll a helyén. A tó is gondozatlanabb volt, pedig a század elején Lágymányos tündérének nevezte egy romantikus lelkületű hírlapíró. Ebből arra következtettem, hogy léteznek foghíjas, sánta, kócos tündérek is. Apámmal gyakran sétáltunk erre. Ő azt mondta, milyen rendezetlen, én azt gondoltam, milyen szép! A sötét, szutykos vizet sűrű dzsungel vette körül, az egész környéken vadul burjánzott a nád és a gyom Ha közel mentünk a parthoz, jöttünkre néhány patkány csuszszant csobbanva a zavaros mélybe. Nyárestéken pedig illetlen illatokat hozott a tó felől a szél. Egyszóval egy akkora lurkónak, mint akkor én voltam: gyönyörű volt. De „elrontották". Előbb volt még némi remény, hiszen teherautószám hordták a vízbe az építési törmeléket meg a szemetet (ha nem patkányos tó hát szeméthegy, az se rossz!). Ám később ásós, talicskás emberek jöttek és társadalmi munkában átformálták a környéket. A vadregényes bozót helyébe sétányok kerültek, gyepszőnyeg meg virágok. A vizet körülkerítették, halakat telepítettek bele. Baloldalt pedig, tóra néző terassz?l, étterem épült. Gyakran ebédeltünk itt vasárnaponként, elnézegettük az úszkáló vízimadarakat, meg a vízbe épített szökőkutat. Ahelyett, hogy megbarátkoztam volna a gondolattal, az én tavam végképp odavan, a hattyúkat néztem órákig: ki-be járkáltak a vízbe telepített nádkunyhó ajtaján. Ma, 1982-ben nincs már szökőkút, megszüntették. A víziszárnyasokból is csak egypár maradt hírmondónnak. De gyengélkedik a tó is. Olvasom, körülbelül négyszázezer forint kellene ahhoz, hogy kikotorják, rendbe tegyék. A vizet ma már nem táplálja forrás — talán a feltöltéseknél zárták el —, csak az esővíz szállít utánpótlást. Nagy szüksége van tehát karbantartásra, tisztításra. Erre a feladatra azonban egyelőre nincs elég pénz. Pedig nagyon kellene, különben ez a sokak számára oly kedves vizecske meghal, és a tündér lehelete újra ijesztő lesz. Került annak idején új beszédtéma is: a sötét környéken feltűntek a huligánok. Csoportba verődtek a tó templom felőli részén, a Bartók-mellszobor fölötti „bástyán", s ilyenkor nemigen volt ajánlatos arra kószálni. Összeállt a Körtéri galeri is, s ez a két banda rendszeresen egymásnak esett. Járókelőket is bántalmaztak. Míg aztán a rendőrség meg nem unta a dolgot. De szerettem volna huligán lenni! Apám nem engedte, azt mondta, előbb javítsam ki a magatartás-osztályzatomat, ötösre. Elhatároztam hát, hogy mintagyerek leszek. De hiába, nem nagyon sikerült. Végül is: sosem voltam olyan jó, hogy csibésszé válhattam volna... A teniszpályák környéke a felnőttek birodalma volt. Mi, srácok, igazában csak télen vehettük birtokunkba a ,,lantot" vagy ,,blökét", ahogy eztaterületet akkoriban — és még sokáig — hívtuk. Azóta sem tudom, miért így. Fagyos napokon fellocsolták a salakot. Ide jártunk korcsolyázni. Keményebb teleken ma is ez a div^t. A tó másik oldalán, az étterem mögött található a Budai Parkszínpad, enyhe nyári estéken ezrek szórakozóhelye. Még odébb, ahol most a Sport Hotel áll (Áll? Már azt is bontják!), hajdanán időről időre mutatványosok ütöttek tanyát. Forgott a körhinta, szólt a zene, csattogott a légpuska, fogyott a virsli meg a sör, törökmézbe ragadt a fogunk. A színpaddal szemközti utcán egymást érték a mérhetetlen mennyiségű csudát kínáló sátrak. Ez is a múlté. Már jópár éve nem húzzák a csemeték az apjukat a hajóhinta felé, nem kunyerálnak vattacukrot. Ha jól emlékszem, egy-két évig — május 1-én, augusztus 20-án — még vissza-visszatért az ünnepi sokadalom, aztán végképp eltűnt ez a lurkók számára kétségtelenül varázslatos világ. * Üljünk fel a 7-es buszra, a Bartók Béla úton, a Patyolat előtt, s utazzunk három-négy megállót. A lakótelephez érünk. „A" lakótelephez, hiszen van a kerületben még másutt is, Lágymányoson, Őrmezőn, de méreteiben ehhez fogható egy se. Óriási. A Fehérvári út és a Kelenföldi pályaudvar között terül el. Harminchárom ezer ember otthona. Annak idején még nem értettük, hogy miért ez a tágasság, amikor az Etele utat olyan szélesre építették. Biciklivel gyakran kijártunk ide, a mocsárban tarajos gőtét lehetett fogni, a bolgárkertészektől karalábét csenni. Ez volt az igazi karalábé, nem az, amelyet Karsai nénitől vásárolt anyánk. Azt nem is igen ettük. Ezt: hascsikarásig. 1964-ben aztán megjelentek a gépek, és a mi Paradicsomunk napról napra fogyott. A széles Etele út mentén szédítő házak pattantak ki a földből. (Akkor még mindez szédítőnek tetszett, ki gondolta volna, hogy alig másfél évtized múlva csaknem lakótelepmérgezést kap majd a város?) A szellős, tágas lakótelepen túl Kelenvölgy fekszik, a családi házak, kiskerttulajdonosok és a tíz percen túl is zárva tartható vasúti sorompók világa. A lakótelep szélén: a Kelenföldi pályaudvar, az ország egyik legforgalmasabb vasútállomása. Bizony, felújításának, átépítésének már nagyon is itt volt az ideje. Gyalogos aluljárója hosszú és sötét, dohos, barátságtalan volt. Végighaladva rajta — itt mindenki önkéntelenül is gyorsabban szedi a lábait — a Budaörsi útra jutunk, hazánk első és nagyon hosszú ideig egyetlen autósztrádájára. Innen a 40-es busszal könnyedén elérhetjük a Körteret. Ha meg a Szakasits Árpád úton (ez ma az egykori Etele út neve) fordulunk balra, a Fehérvári útra érkezünk. Majdnem a Fővárosi Művelődési A Tétényi út Kártyázók a 72-es busz végállomásánál 3