Budapest, 1982. (20. évfolyam)

8. szám augusztus - Derne Tamás: Jazzbalett

Jeszenszky Endre egyik fiatalkori szerepében balettmesternőjének meg lehetett mondani: Mari néni kérem, mi egy héten kétszer járunk Jeszenszkyhez, mert ez az óraszám, ami a főiskolán van, kevés, és mi szeretnénk fejlődni. Nos, Ligeti Mária udvariasságból vagy meggyőződésből azt mondta, hogy — jól van, fiam, menj. De járnak hozzám az Állami Balettintézetből is. Mesterek is növendékek is. Egyszer az egyik növendék beszaladt: Jézusmária! A mesternő itt van az öltözőben! Mondtam: — Fiam, ne ijedj meg, a mesternőnek ugyanolyan kínos ez a találkozás, mint neked, tehát ő se fog szólni . . . Volt olyan végzős növendék, aki rendszeresen járt ide, s bement a balettintézet akkori megbízott igazgatójához: — Kérem, én tudom, hogy mint balett-táncos nem számítok az élvonalba, meg vagyok róla győződve, hogy az Operaház nem szerződtet, ezért az utolsó évben szeretnék Jeszenszky mesternél jazzt tanulni. Feltehetően a könnyű műfajra fogom magam specializálni, ez az erős oldalam. Épp olyan szorgalmasan fogok klasszikus balettet tanulni, mint eddig, de egy héten kétszer eljárnék jazzórára. — Az igazgató, aki nekem személy szerint nagyon jó barátom, a Művészeti Tanács elé vitte az ügyet. A fiú hetekig járt a válaszért, végül, amikor már nem lehetett kikerülni a válaszadást, a következőt mondták neki: — Elvileg ugyan helyes az elgondolás. Mivel azonban Magyarországon jazztanítás nincs . . . ellenezzük. Hát ez a jellemző: amit nem szeretünk, az nincs . . . Vagy csak én nem vagyok ? — Ha körülnézek itt a teremben, látnom kell, hogy van jazztáncoktatás. De látom azt is, hogy nincsenek meg a feltételek. Nincs megfelelő öltöző, s elég hűvös van . . . — Ennek ne csinálj reklámot. Egyébként, ha itt maradsz az órán, meglátod, hogy fél óra múlva mindenki izzad. Nemrég volt itt egy tévérendező, az is elszörnyedt: hogy lehet ilyen körülmények közt tanitani ? . . . Erre a segítőkész elszörnyülködésre is csak azt tudtam mondani, hogy nehogy kikiabálja, mert ha a hivatalos fórum tudomást szerez róla, hogy ez a szegény Jeszenszky mennyi embert tanít ebben a rosszul fűtött teremben, mosdási lehetőség nélkül, csak olyképpen reagálhat: ha nincs jobb terem, ne tanítson ... Annak a veszélye, sajnos, nem áll fenn, hogy nekem holnapután adnak egy központi fűtéses, tusolós, kényelmes iskolát, tekintve, hogy az Állami Balettintézetnek sem tudnak megfelelő épületet adni, hisz jelenleg is szükségbarakkokban van. — Úgy látszik, van ebben valami törvényszerű. Ide éppen a Jókai téri balettiskolából jöttem, az orkesztikaóráról. Náluk ugyanez a helyzet, illetve még rosszabb, mert fele ekkora az öltöző, voltaképp egy fogorvos lakásának az előszobája. Nincs annyi pénze a munkaközösségnek, hogy saját számlájára korszerűsítsen? — Ennek a társulásnak nem lehet annyi pénze, mert a tandíj — bár a növendékeknek talán soknak tűnik — nem teszi lehetővé. Ebből le kell adni hatvan százalék adót... Igen, progresszív adózás van, és a bruttó bevétel után adózunk. Ha hozzáadod a terembért, fűtést, világítást, a személyzet bérét, az utána fizetett adót és SZTK-t, akkor látod, hatalmas rezsivel dolgozunk . . . Azt, hogy jól keresek, nem a munkaközösségnek köszönhetem, hanem annak, hogy hatszáz munkát elvállalok. Tehát a borzasztó teherbírásomon múlik. Meghogy az iskolában az adminisztrációs és helyi munkákat mind a kolléganőim végzik. Nekem azt mondják, hogy te csak taníts! — És én tanítok reggeltől estig. Nincsenek problémáim, hogy ki fog takarítani, hogy be tudjuk-e fizetni az adót. Ott van viszont a feljelentések tömege, meg a tanácsi ellenőrzések. Volt panasz, hogy „a sztepptanítástól leszakad az emelet". Nem tanítunk szteppet! Te láttad, hogy a jazz macskapuhaságú sétálás, attól nem szakadhat le a terem! De ha a házban lakó nyugdíjas ügyvédnek egy vállalat felajánl egy összeget, hogy szerezze meg neki ezt a helyiséget, hát ő kéthetenként ír egy följelentést. így nálunk ötpercenként vannak ellenőrzések. Azelőtt abba is belekötöttek, ha este tízig dolgoztam ... Hogy kilenc után nem szabad a magnót bekapcsolni. — Látod ezt a magnót? Hány magnó és hány rádió szól egy házban este kilenc után! Csak ennek tilos szólni, mert én tanítok ezzel. . . Nyáron a legmelegebb kánikulában sem szabad nyitott ablaknál tanítani. Nem este! Délben tizenkettőkor vagy délután háromkor. A csendrendelet miatt. De ha kimész a kapun, szemben van valami diszkóklub. Nyitott ablaknál atomágyúként dübörög. Az nem baj. Azt lehet. Nekünk ilyen kis magnóval és egy szál zongorával sem szabad tanítani nyitott ablak mellett. Egyébként három-négyévenként átfestjük a falakat. Most nyáron fogunk mindent rendbe hozatni. De a terem olyan, hogy ezt kiglancolhatod, koszos lovon bársony nyereg. Tusoló sincs, rendes öltöző sincs. Nincs rá hely. A két vécét nem szüntethetem meg, mert ha bejön délután a kollégákhoz harminc kislány — négy-ötévesek — kollektive járnak pisilni! A két vécé is kevés. — Hol van még a tiédhez hasonló jazzbalettiskola a városban? — Rajtam kívül öten-hatan tanulják ugyanazt az anyagot. . . Nem tanítják, tanulják, ahogy én is. Hozzám hasonló korú, felkészültségű és ambíciójú kollégák. — Azt hittem, nem jól hallom. Hol és kitől tanulják? — Minden külföldről jövő tanulási lehetőséget megragadunk. Ilyen sok van, mert külföldre szakadt hazánkfiai-lányai vagy évekkel ezelőtt kiment növendékeim hazajárnak. Ezeket a kollégákat mi mind megfejjük. Háromnapos vagy kéthetes sűrített tanfolyamon reggeltől estig csépelnek minket. Mi meg képmagnóra vesszük az egészet. Amennyire lehet, megtanuljuk, amit nem tudunk, azt a képmagnóról visszajátsszuk. Ma már azt csinálom, hogy a leggyorsabban tanuló és legjobban felkészült tanítványaimat magammal viszem, és ez óriási előny, mert tízünk közül mindenki emlékszik valamire pontosan, aztán összerakjuk a mozaikot. — Azt a viccet szoktam csinálni, hogy délelőtt elmegyünk valamelyik kollégámnak az órájára, a látottakat délután feldolgozzuk, gyakoroljuk, és másnap délután meghívom a külföldi kollégát: jöjjön el, és nézze meg az órámat. Elájul, mert egy az egyben visszakapja azt, amit leadott. Most például ezzel a néger mesterrel azt csináltuk, hogy mint vendégek, kétszer betolakodtunk a balettintézeti órájára. Nem túl nagy szeretettel fogadtak. Engem ott nem nagyon szeretnek . .. És mielőtt a mester elutazott, viszontlátta a táncait nálunk! Pedig észre sem vette, hogy benn ültünk. — Rendben van, így tanuljátok. De kik azok, akik tanítják is? — Akik ezzel abszolút profi szinte foglalkoznak, azok a következők: Szöllőssy Ági mint koreográfus dolgozik. Illetve balettmesterként működik, de ott nincs igény jazzbalettra. Neki iskolája nincs. Nagyszerű mesternő, az éjszakai élet egyik legtöbbet dolgozó koreográfusa. Ugyanazt az anyagot, amelyet én tanítok, azt ő mint koreográfus fölhasználja. A másik Ligeti Mária, aki a Színművészeti Főiskolán tanít balettet és modern táncot. A harmadik Réti Piroska (a Jókai téren tanít), aki jó értelemben mondva: szent, fanatikus őrült. Egyazon korosztály tagjai vagyunk, mi öregek. Mint az őrültek rángatódzunk, és mindent megtanulunk, amit lehet. — Akik hiányoznak innen, azok az ifjú titánok. Akik a hasukra ütnek, bízva a fiatal temperamentumukban. Akik a tévében látottakra utánérzéseket koreografálnak. Ám azokon a lehetőségeken, melyek itt Magyarországon föllelhetők, azokon ők nem vesznek részt. Ugyanígy a balettintézet is rangján alulinak tartja, hogy mástól tanuljon, mint egy hasonrangú külföldi intézmény tanárától. Tehát a Londonból jött Martha Grahamtechnikás tanárnő, az megfelel nekik komoly dollárért, mert hasonló intézet tanára. A vendégül hívott néger jazzmester is, mert ő a svéd királyi akadémiáról jött. De ugyanakkor hiába jön például Svájcból egy magyar származású asszony, aki az egyik legjobb svájci Martha Graham-tanítvány munkatársa, azt észre sem veszik. Én ettől a svájci nőtől, Anne-Marie Parektői is tanultam. Vele — a személyes rokonszenven kívül — van egy olyan kapcsolatunk is, hogy ő New Yorkban annál a balettmesternél tanult, akitől én kezdtem tanulni, Zsedényi Károlyról van szó. Tehát közös balettmesterünk volt. Amikor ezt fölfedeztük, nagy volt az egymásra borulás, s ezért nekem külön is igyekezett átadni az anyagot. Az ő egyik munkatársa, Vasvári Tilda — szintén magyar nő — egy évben kétszer is hazajön. Valahányszor itt van, tanít nekünk Martha Graham-technikát. Ezt például a balettintézet nem használja 17