Budapest, 1982. (20. évfolyam)

8. szám augusztus - Derne Tamás: Jazzbalett

föl, mert ő nem New York vagy London valamelyik intézetéből jött, és így akármilyen jó, nem kell. Pedig neki az az előnye is megvan, hogy magyarul tökéletesen elmagyaráz mindent. Márpedig Graham technikáját csak nézve megtanulni nem lehet. Tudni kell, -hogy melyik izom mikor honnan hova, mit csinál. Ezt el kell magyarázni, nem elég csak mutatni. Tilda — mint Párek munkatársa — hitelesen, csodálatosan tanítja mindezt, de van két „bűne'''': magyar és ingyen adja a tudását. Igen, az itthoni sznobizmusról van szó. Ott voltam az intézetben a hivatalosan Londonból hívott, Grahamet tanító tanárnő óráján, és most a néger mester bemutatóin is. Bent ült a tolmácsnő . . . Biztosan jól beszélt angolul, ám a szaknyelvet nem tudta. Amikor a néger táncos magyarázta, hogy a csípő itt, a mellkas ott, a váll amott — szóval mindent részletesen elmondott — még hozzátette: other side. Mire a tolmács a harminc mondatból annyit fordított le, hogy — másik oldal. .. Aztán megint jött egy harmincmondatos magyarázat, az utolsó félszó az volt: change — sorcsere. Mire a tolmács: — A mester most azt mondja, hogy a következő sor jöjjön előbbre. Ezt minden alkalommal lefordította, ezenkívül mást alig. Zsákutca ez a tanulási módszer. És akkor a Martha Graham-technika elsajátítása még csak nem is jazztanulás. Az az úgynevezett modern tánc, amelyet odakint a klasszikus balettel egyenértékűnek tartanak, sőt, Amerikában ez a klaszszikus nemzeti balett. Mondhatni, az Újvilágnak azt jelenti Martha Graham, mint az öreg Európának a klasszika. Az összes nagy néger jazziskola Grahamig nyúlik vissza. Az afro-amerikai folklórból kialakult jazz a törzsi-rituális zenének, a mozgásnak és az egyházi-szakrális, valamint világi-szórakoztató, ünnepi gesztusoknak az ötvözete. Amikor mindez megérintette az európai civilizációt, a század első felében, rendkívüli népszerűségre tett szert, belenőtt a színházi, hangversenytermi és szórakoztató kultúrába. Nálunk, a reményteli kezdetek után egy időben csaknem eltűnt, s mintha mostanában megint kezdené visszanyerni rangját. Lehet, hogy új jazz-reneszánsznak vagyunk tanúi? — Ügy értsem ezt a reneszánszot, hogy egy ideig nem volt szabad, most megint szabad? Vagy a megújulásnak talán az is oka lehet, hogy a többi táncműfaj ismét felfedezi magának, szüksége van rá? Ezt segíti a művészeti formák integrációja? Egyre többen vallják: nincs külön balettművészet, külön társastánc, hanem táncművészet van, amelyben ezek egymáshoz kapcsolódnak. És van egy még tágabb kategória: a mozgáskultúra, amely a nem művészi mozgásformákat is magában foglalja? — Igen, ezzel egyetértek, létezik ez az integrációra törekvés. Tulajdonképpen a táncművészetben az az ideális, ha a táncos mindazt tudja, amire az emberi fizikum képes. A koreográfusnak teljesen szabadnak kell lennie ... Egyszer, a müncheni operánál szem- és fültanúja voltam, amikor egy új műhöz londoni balett-táncost hoztak. Hat fiú hanyatt feküdt, fejjel be középre, föltették a kezüket, és a szólótáncosnak egy szaltóval hanyatt kellett esnie a fiúk tenyerébe. Mire a kitűnő londoni szólótáncos közölte, hogy ő nem artista, hanem balett-táncos, úgyhogy ő nem ugrik szaltót. Mire a koreográfus azt mondta, hogy köszöni szépen, de tévedett a meghívásban, mert neki olyan táncos kell, aki mindent meg tud csinálni, amit az emberi fizikummal csinálni lehet. Tehát egy táncos forogjon a függőleges tengelye körül, mint a klasszikus balettben, de forogjon a vízszintes tengelye körül is, tehát ugorjon szaltót, ha a mű vagy a koreográfus elképzelése éppen ezt kívánja. Az Amerikába emigrált, kitűnően képzett orosz klasszikus táncosok, például Nurejevék, mind táncolnak Martha Graham-koreográfiát is. Minden klasszikusan képzett táncos lelkében él a vágy, hogy megmutassa: más műfajban is tud jót adni. Valahogy az integrálódás benne van a levegőben. Martha Graham évekig azt mondta, hogy nincs szükség klasszikusbalett-képzésre. Ma már ő is ott tart, hogy lehetőleg olyanokat vesz föl az iskolájába, akik a klasszikus balettben valamilyen jártasságot szereztek, vagy párhuzamosan tanulnak klasszikus balettet is. — AJeszenszky-féle tanításnak mi az alapja? — Az ésszerűség. A hagyományokat nem tisztelem olyan nagyon. Az ésszerűséget és a — most már harmincéves — tapasztalatomat engedem érvényesülni. — Milyennek látod a mozdulatművészet és az orkesztika rendszerét ? — Nézd, a mozdulatművészetnek annyi alapja van, hogy Martha Graham és a többi modern technika: bizonyos fokig a mozdulat -művészet valamelyik válfajának tekinthető. Ezt nagyon átgondoltam, ezzel feltétlenül kapcsolatban vagyok. — Összefoglaltad-e valaha írásban is tánctanítási gondolataidat ? — Igen. Trebich Jolán évekkel ezelőtt fölkért, hogy írjak egy balettszakkönyvet a sporttornászok számára. Sok éves vita és vergődés után — miközben teljesen átértékeltem a balett-tanítás korábbi módszereit — rájöttem, hogy a torna és a balett összeegyeztethető . . . Közösen írtuk ezt a jegyzetet. — Mi lett a sorsa, megjelent? — A könyv nem jelent meg. Hogy miért ? Nyomdai kapacitáshiánnyal és túlméretezettséggel indokolták. Túl drága lett volna ahhoz, hogy a kis létszámú Állam Artistaképző növendékeit és a sporttornászokat ellássa. Máshová nem merem ajánlani, mert az Állami Balettintézet kitérne a hitéből, látván, hogy még le is merem írni „tévtanaimat". — Tehát a könyv nem jelent meg, egy hiánypótló szellemi termék kiadásra vár. Ismerős probléma ez számomra, hisz így van ez Dienes Valéria és mások táncmódszertanával s több pedagógiai kísérlet dokumentumaival is. Tanítványaid közül sokan tanítanak — iskolában, pedagógusként. Kik a legjobbak, menynyire ismered az ő munkásságukat? — Sok tehetséges tanítványom van. A mostaniak közül kiváló előadóművész Frenák Pál, Borger Gyuszi. A pedagógusok között nagyszerű Zákány Magdi, Bognár Anikó — ők, azt hiszem, mindent tudnak. Mások is meghívnak óráikra. De furcsa módon úgy érzem, félve teszik. Itt, az iskolában nagyon közvetlen a hangulat. Egészen megfiatalítanak, pajtásként kezelnek, mintha velük egykorú lennék, még szemtelenek is velem, a legfiatalabbak is. Érdekes... ha kimegyek az órájukra — nagyon félnek. Ezek a legjobb tanítványaim, és a legjobban felkészültek is. Enyhén szólva, remeg a hangjuk, amikor elkezdik az órát. Nem tudom, miért félnek, a saját munkájuk bemutatásától. . . Valamelyik este Kovács Györgyi — aki mellesleg tornászbajnoknő — itteni impressziók alapján összeállított egy kombinációt, nagyon jó volt. De negyedórás huzavona előzte meg a bemutatót. Holott ő ezt versenyen, külföldön is megcsinálta — de itt a teremben zavarban volt... — Hogy mit fogok szólni! Meg ... vannak benne dilettáns elemek, olyan dolgok, amelyeket ő innen vett át! Azt mondtam erre: gyerekek, amit én itt tanítok, azért tanítom, hogy használjátok. S ha bárki tanítani kezd, és zenei anyagra vagy tanácsra van szüksége, mindenkinek minden segítséget megadok. Ezt ők igénybe is veszik. — Nem beszéltél még a mostanában oly sokat vitatott éjszakai, szórakoztató táncokról. Ez mennyire fontos az életművedben? Egyáltalán, hogy kerültél kapcsolatba vele? — A kapcsolat onnan ered, hogy jazzbalettel foglalkozom. Nagyon komolyan veszem ezt a munkát, még akkor is, ha most éppen diszkózenére dolgozunk, mert ezt kívánja az átlagközönség. Én azonban messze túllépek a diszkótánc kívánalmain. A jazztánc vagy a jazzbalett elemeit és igényességét, technikai nehézségét követelem meg a táncosaimtól, függetlenül attól, hogy éjszakai lokálban táncolják. A diszkó műfajt, mint olyat egy kicsit megcsalom, de hát úgy kell neki, miért nem igényesebb! Sikerül olyan számokat is becsempésznem, mint a klasszikus pas de deux, amelyet a közönség tisztelettel és áhítattal figyel — bár biztos, hogy nem ez a lelkivilága, és amúgy sose ülne be az Operaházba megnézni. — Ha most érkezne a felkérés, hogy az életműved pedagógiailag hasznosítható tapasztalatait tedd közzé írásban, vállalnád-e? — Természetesen. Azokat a tanítványaimat, akik pedagógusnak készülnek, hajszolom, hogy hamar tanuljanak meg tőlem mindent, amit ez alatt a harminc év alatt összeszedtem, mert ha abbahagyom, vagy ha meghalok, akkor sok dolgot elölről kell nekik kezdeni, vagy újra fel kell fedezni.