Budapest, 1982. (20. évfolyam)

8. szám augusztus - Seregi László: Szabad-e megöregedni?

A békásmegyeri nyugdíjasházban Zsófi néni nem titkolja, hogy amióta idejár, a gyerekeinél is szívesen látott vendég lett. Bármikor kölcsön tud adni ötszáz forintot, ha megszorulnak, s ez elég gyakran megesik. Visszakérni is csak azért kéri vissza, hogy alkalomadtán megint bőkezű lehessen. Meg aztán neki is kell a pénz, a kirándulásokon sok butaságot megvesz, amire korábban rá se nézett. „Ne nevessen ki, meg kellett öregednem ahhoz, hogy lássam a Balatont." mondja, s nagyokat nevet Klári nénivel együtt. Barátok lettek, elválaszthatatlanok. El is határozták, ha egyikük megöregszik (sic!), közös szobát kérnek a szociális otthonban. De ez még messze van, mondják, s ismét nevetnek, mint a bakfisok. Aztán komolyra fordítva a szót, kijelentik, hogy kezdik érezni az időt a csontjaikban, s egyre fárasztóbb rendben tartani a lakást. Már be is vonultak volna valamelyik otthonba, hogy mindig egymás közelében legyenek, de Budapesten nincs hely. Vidékre pedig nem mennek. Csizmadia Tibor megjegyzi, hogy elérkeztünk a neuralgikus ponthoz. Emberileg teljesen érthető, hogy aki a fővárosban élte le az életét, nem szívesen költözik vidékre. Hiszen hozzátartozója szinte mindenkinek van, s ha nem ragaszkodik is idős rokonához, ha hónapokig feléje se néz is, mégsem egyezik bele, hogy Budapesttől messze kerüljön a mama vagy a papa. Az utazás pénzbe kerül, s időbe. Vagyis minden valószínűség szerint, ha egyszer pecsét kerül a vidékre szóló beutalóra, megszakad az amúgy is gyenge kapcsolat. Meg aztán feltámad a lelkiismeret. Mégiscsak más érzés tudni, hogy ha akarom, csak felülök egy buszra, s meglátogatom az öreget, mint külön felkészülni a vonatozásra, az esetleges tülekedésre meg egyéb kellemetlenségekre. Ilyenek vagyunk — általában. Az megint más lapra tartozik, hogy sokan tudni vélik: a vidéki otthonokban meglehetősen vegyes a társaság. A bennfentesebbek attól sem riadnak vissza, hogy határozottan kijelentsék: ezekben az intézményekben elmebetegek éppen úgy találhatók, mint értelmi fogyatékosok. Miért érdemesebb vidéken szociális otthont létesíteni? Bármilyen meglepően hangozzék is, a kisebb településeken nincs hiány szakképzett gondozóban. Ugyanez Budapestről már nem mondható el. Azt már csak a rend kedvéért jegyezzük meg, hogy a munkaerő-utánpótlás lényegesen bővebb tartalékokkal rendelkezik, mint a fővárosi. Budapesten csak elvétve akad megvételre felajánlott, szociális otthon céljára alkalmas épület. És ha mégis: duplájába kerül annak, mint amennyit hasonló vidéki épületért kérnek. Egy férőhely ott 300 ezer, itt egymillió forintba kerül. Akárhogy nézzük, számottevő különbség. Pláne, ha tudjuk, hogy jelenleg csaknem ezren szerepelnek a várakozók listáján. Kérdezem Csizmadia Tibort, meg van-e elégedve az eddigi eredményekkel? Válasz gyanánt egy közelmúltban készített beszámolót vesz elő, amelyben ez olvasható: „Az időskorúak száma 1980-ban 492 ezer volt, 1985-ben 507 ezren lesznek ... A Fővárosi Tanács jelenleg 35 ezer idős rászorult támogatásáról gondoskodik." Már? Vagy még csak? 13 mm