Budapest, 1982. (20. évfolyam)

8. szám augusztus - Seregi László: Szabad-e megöregedni?

a kórházból. Igaz, még nehezére esik a járás, egyelőre nem is mehet a cimborái közé, de szerencsére ott van mellette Gizike, az aranykezű szociális gondozónő. A tanács küldte, hogy segítsen az öregnek, vásároljon be neki, s igazítsa meg a párnát a dereka alatt, hogy ne nyomja annyira. Szó, ami szó, Vili bácsi eleinte nem is akarta beengedni Gizikét. Tartott tőle, hátha felbolygatja az örzse kialakította konyhai rendet. Azóta megbarátkoztak egymással, s néha, ha a „kisbetegünk" megevett mindent, amit a tányérjára tettek, játszanak pár parti snapszlit, ahogy az öreg a hatvanhatozást emlegeti. Na, persze nem sokáig ütik a blattot, mert Gizike sosem ér rá. Most is még két bácsihoz kell mennie. „Csak a férfiakat szeretem" — magyarázgatja a lépcsőházban, mintegy indokolva, hogy nem rajta múlott, amiért pártában maradt. így alakult. Most ily módon pótolja a mulasztottakat. A nőket egyébként sem kedveli. Rosszak, gonoszak — panaszkodik. Vali nénivel akkor rúgta össze a patkót, amikor az idős hölgy megvádolta, hogy nem is paraszttól vette a csirkét, hanem államitól. Közben, szegény Gizike már hajnalok hajnalán ott állt a pirospozsgás dabasi kofa standja előtt, hogy neki is jusson a még véletlenül sem tápon nevelt, sárgapihés szárnyasból. S lám, ez a hála. Elváltak útjaik. Gizike ma is szégyelli, hogy akkor kijött a sodrából, és olyanokat vágott a néni fejéhez. * Budapesten mind több és több időskorú igényli a házi szociális gondozást. Legtöbbjük ugyanis felismerte, hogy tovább nem ámíthatja magát. Be kellett látniuk, hogy nem képesek önállóan ellátni magukat, nehezükre esik a begyújtás, nem is beszélve a hivatali ügyintézésről és a mindennapi bevásárlásról. Szociális otthonba azonban nem akarnak menni. Hiába érzik, tudják, hogy ez az intézmény nem azonos az egykori „szegényházzal", mégis ódzkodnak tőle. És csak nehezen lazul az előítélet lánca. „Amíg a saját ágyamban alszom, amíg a magamét eszem, addig nem érzem magam kiszolgáltatottnak" — fogalmazta meg véleményét Hornyák bácsi, majd megkért, hozzak neki egy pohár vizet. De visszautasított, amikor alkalmi prókátorként arra kapacitáltam, fogadjon szót a fiának, és költözzön hozzájuk. Hevesen tiltakozott, mondván, hogy régebben rendszeresen Zoliéknál töltötte a hétvégét. Egy szava se lehet. Úgy bántak vele, ahogy illik. Mégis, valami azt súgta neki belülről, hogy ez így nem mehet tovább. Nyűg a nyakukon. Mert külön kell neki főzni. A gyomra nem bírja az olajost, csak a disznózsírral készített ételt tudja megemészteni. Mert külön szobát kell neki adni. Ilyenkor mindig átrendezik a lakást, de hát másfél szoba az csak másfél szoba, s ott vannak a gyerekek is. Mert úgy bánnak vele, mint a nagybeteggel. Folyton ott lebzselnek körülötte. Ki sem mozdulnak otthonról, akkor sem, ha odakinn rekkenő a hőség vagy príma, síelésre alkalmas a hó. Miatta senki ne legyen mártír, summáz az öreg, s szemlátomást küszködik a könnyeivel. Zoltán többször leült beszélni az apjával. Elmagyarázta neki, hogy akkor lenne a legnyugodtabb, ha velük élne. Nincs hely, ők is szűkösen vannak. De ezen lehetne segíteni. A két kislakást el kellene cserélni egy nagyobbra, s mindjárt másképp szemlélhetnék a világot. De Hornyák bácsi megmakacsolta magát. Talán túl sok újságot olvasott; főleg azokat a cikkeket jegyezte meg, amelyek arról tudósítottak, hogyan bomlott fel a családi béke három generáció kényszerű együttélése miatt. Szereti ő a Borit, jó felesége a fiának, de hát jó meny volt a Sári is meg a Kati is, amíg csak az após pénze, háza satöbbije kellett. És aztán? Jött a pokol! Ki húzta a rövidebbet? Persze, az, aki a gyengébb volt. „Hát köszönöm, ebből nem kérek." Akkor már inkább küldjön egy asszonyt a tanács, ő kifizeti, ami jár a gondviselésért. Van neki nyugdíja, még kalácsra is futja belőle. * Csizmadia Tibortól tudom, hogy jelenleg 300 főfoglalkozású és 2,5 ezer tiszteletdíjas házi gondozónőt tartanak számon. Az igényekhez képest kevesen vannak. Nem véletlen hát, hogy 1985-ig újabb 200 főfoglalkozásút és ezer tiszteletdíjast állítanak munkába. A szakemberek váltig állítják, hogy a ma alkalmazott gondozási formák közül ez a leghumánusabb, legkorszerűbb. Az ellátásra szoruló megmaradhat a saját, megszokott környezetében, s nem szenved hiányt semmiben. Már ami a dolgok prózai részét illeti. Ki vitatná: valóban fontos, hogy naponta meleg étel kerüljön az asztalra, s legyen valaki, aki megstoppolja a kilyukadt zoknit. Ezek a szolgáltatások valóban megvásárolhatók. Ezért is érzik úgy az időskorúak, hogy amit kaptak, azt megfizették. És voltaképp igazuk van. Csakhogy, amint azt a régi Beatles-sláger is tanítja: a szeretet nem lehet megvásárolni. Gizike is akkor hagyja magára Vili bácsit, amikor gondozóból baráttá, partnerré válhatna. De hát hallottuk, mennie kell. Még két éhes száj várja, s nem hagyhatja cserben őket. A munka az munka. Nincs idő a lelkizésre, arra, hogy meghallgassuk az időskorú örömeit, bánatait. Emiatt a sok magában motyogó öreg. Dehogy értelmi fogyatékosok! Tudják, hogy amit tesznek, az nem természetes dolog. De azt is tudják, hogy a helyzetük sem az. Hiszen az ember, mondják, társas lény, nem lehet meg hoszszabb távon egymagában. Nincs idegesítőbb, mint egy üres szoba a maga négy, véletlenül sem öt falával. Szinte kényszeríti az embert, hogy megszólaljon, hogy megtörje az őt körülvevő buta csendet. Érdekes, a csend sosem jellegtelen. A csend mindig mond valamit. Valamit, ami többnyire a megtalált lényeg, amit még önmagunk előtt is titkolunk. * Géza bácsinak például azt sugallta a csönd, hogy ne tűrjön tovább, elég volt a magányosságból, tegyen valamit, hogy ezentúl másképp legyen. Elmúlt hetvenéves, ez igaz, de kutya baja. Ha nézik, akár tíz fekvőtámaszt is képes megcsinálni. De mikor volt utoljára nézőközönsége ? Egy véletlenül elkapott beszélgetésfoszlány oldotta meg a gondját. A körzeti orvos várótermében üldögélt, élvezve a vegyes társaságot, a sok-sok ismeretlen arcot, az elhangzó kisebb-nagyobb titkokat, amikor hirtelen arra lett figyelmes, hogy valaki a nyugdíjasházakat emlegeti. Erőt vett magán, bemutatkozott, s megkérte az illetőt, hogy mondja el, milyen is az a nyugdíjasház ? Ettől fogva felgyorsultak az események. Az öreg postás két hónapon belül önálló lakrésztulajdonos lett az egyik házban. Az első nyugdíjasházat kereken 15 évvel ezelőtt építették. Azóta újabb kilenc házzal gyarapodott a főváros. Igazi népszerűsége csak most kezd mind nyilvánvalóbbá válni. Jelenleg ezren várják, hogy beköltözhessenek valamelyikbe. Mielőtt ecsetelnénk az ezzel járó előnyöket, nem árt tudni, hogy aki bekerül, köteles leadni a lakását. Amit kap, az az övé, de ha meghal, visszaszáll az államra. Magyarán: nem örökölhető. A növekvő népszerűség oka természetesen nem abban keresendő, hogy a papa vagy a mama áthúzhatja így a gyerekek, az unokák számítását. Sokkal inkább az vonzza őket, hogy a nyugdíjasok házában mindent megtalálhatnak egy helyen: a biztonságot és a szórakozást, a társaságot és a magányt. Az épületek apró garzonokra tagolódnak. Ha úgy tetszik, bezárhatja az ajtaját, s élheti a maga életét. Ámbátor a jelentkezők zöme nem ezt választja. Hiszen éppen azért jön, hogy ne unatkozzék. Hogy mindig legyen ráérő, akinek elmesélheti a maga történetét. És nem kell félni a hosszú, álmatlan éjszakáktól sem. Mindig kéznél az ápolónő, s ha szükséges, öt percen belül ott az ügyeletes orvos is. A nappal pedig érdekesebb itt bent, mint odakint, teszem azt, a piac. Kora reggel ugyanis jönnek a napközisek. Akik otthon alusznak, elvégzik a ház körüli munkát, aztán sietnek, hogy le ne késsenek a reggeliről. Olyan ez, mint a jó diszkó, mondja Csizmadia Tibor. Híre megy, ha a környéken öregek napközi otthona nyílik. Ilyenkor látni, milyen sok az unatkozó időskorú. Persze, eleinte csak feltérképezik a területet, mint a gondos felderítő. Aztán közelebb és közelebb merészkednek, mert nem tudnak ellenállni a társaságnak, no meg a szinte fillérekért kapható élelemnek. 12