Budapest, 1982. (20. évfolyam)

8. szám augusztus - Seregi László: Szabad-e megöregedni?

SEREGI LASZLO Szabad-e megöregedni? I

Rózsi nénit utáltam, de szívből, úgy, ahogy csak egy hatéves gyerek tudhat utálni. Pedig szeretett engem. Ha meglátott, nyomban felragyogott az arca, korához képest fürgén tápászkodott fel a gang korlátjához erősített karosszékéből, és becammogott a szobába, hogy a kopott, húzós ajtajú szekrény tetejéről kiválassza a legszebb, legsárgább, legzamatosabb császárkörtét. Az ajándékot szemrebbenés nélkül elfogadtam. Az sem riasztott vissza, hogy tudtam: cserébe most végig kell hallgatnom, hogyan tűnt el László fia az ukrán fronton. Hanem aztán jött a feketeleves. Készültem rá, edzettem magam, mégsem bírtam ki a próbát: amint Rózsi néni befejezte, kezemet az arcához szorította, s vagy tízszer elismételgette: „Bizony, így van ez, fiacskám, csak megöregedni nem szabad." Potyogtak a könnyeim. Aztán, ahogy nőttem-növekedtem, elmaradtak a látogatásaim. Csaknem húsz év múltán találkoztunk újra. Rózsi néni a MÁV-kórházban feküdt, a férje jogán, aki vagy hatvan évet húzott le az Északi Főjavítóban. Rózsi néni a nyolcvanhetedik évében járt, de nem tompult el. Továbbra is tisztán és világosan fogalmazott, bár néha a némettel keverte a magyart. Ennek ellenére is megértettem, amikor felém fordulva azt mondta: „Bizony, így van ez, fiacskám, csak megöregedni nem szabad." Többet nem szólt. A boncolási jegyzőkönyv szerint gyomorrák vitte el. Azóta is sokat gondolok Rózsi nénire. Számolok: ha évente csak egyszer átbuszozom a Körtérről a Nefelejcs utcába, már nem szorongatja anynvira a magány. Lett volna húsz napja, amikor végre vele is történik valami, amiről hosszú hetekig mesélhetett volna emeleti sorstársainak. Nem vigasz, mégcsak nem is felmentési kísérlet, de tény, hogy bizonyára nem az én nagynéném volt az egyedüli, aki úgy élt közöttünk, hogy létezését szinte észre sem vettük. + Egyedül, elhagyatottan egy kétmilliós világváros kellős közepén. Vagy félmillió budapesti férfi, nő folytatja a néma küzdelmet az öregséggel. Iszonyú nehéz a feladat. Képesek-e megbirkózni vele ? Csizmadia Tibor, a Fővárosi Tanácá egészségügyi főosztályának helyettes vezetője nem tagadja, hogy a többségükkel, bizony, bajok vannak. Kinek az egészségi állapota romlott meg, kinek az anyagi helyzete. Az utóbbi a kisebb gond. A tanácsok évente több tízmillió forintot fordítanak e célra, s mostanában nemigen fordult elő, hogy valakit vissza kellett volna utasítani amiatt, mert kiürült a kassza. Persze, van, aki élelmesebb, s akkor is tartja a markát, ha éppenséggel nem szorul rá. De a segélykérőkre általában nem ez a jellemző. Az idősebbek, mondják, szégyenlősebbek a fiatalabbaknál. Anyagi helyzetükről akkor sem beszélnek szívesen, ha csakugyan a betevő falat hiányzik. Pénzt végül is csak akkor igényelnek, ha közeleg a tél, ha elrongyolódott a harminc éve vásárolt lódenkabát, avagy a postás meghozta az első fölemelt tarifájú villanyszámlát. Ilyenkor nincs más hátra, félre kell tenni a szégyellősséget, s — ügyviteli stílusban mondva — folyamodványt kell intézni a szervekhez. Még jó, hogy a „szervek" egyre inkább emberekkel foglalkoznak, s csak másodsorban aktákkal, ügyiratokkal. Egy személy évente átlagosan 5 — 6 ezer forintot kaphat. Nem nagy összeg a mai árakhoz képest, de a nyugdíjakhoz mérten nem kevés. Meg aztán ők sokkal beosztóbbak. Náluk minden pontosan előre meg van tervezve. Galántai úr, a földszint háromból egyszer azért maradt ki a kedvezményes áruvásárlási akcióból, mert a Centrum Áruházak vezetői nem egyeztették vele a kiárusítás kezdési időpontját. Akkor pártolt át a Skála-Coophoz, bár ma sem érti, hogy egy „kúpnak" miért van szüksége skálára, és megfordítva. Igaz, a pénz nem boldogít, de roppant kényelmetlen, ha nincs. A budapesti öregeknek azonban semmi okuk az aggodalomra, öregek? Csizmadia Tibor nyomatékosan felhívta a figyelmemet, hogy vigyázzak a megnevezésre. Mert manapság nincsenek öregek, csak időskorúak. Öreg az, aki öregnek érzi magát. Érzékenyebbek lettünk. Bár szerintem az időskorú elnevezés semmivel sem jobb az öregnél, de legalább szokatlan a fülnek, s ezért kevésbé tapadnak hozzá pejoratív mellékzöngék. A minap szólt a Klauzál utcai csapos, ha már úgyis ismerős vagyok a környéken, nézzek utána, mi van Vili bácsival ? Napok óta nem látták, márpedig az öreg esztergályos nem szokott csak úgy ukk-mukk-fukk, igazolatlanul hiányozni. Ha nagyritkán meghívták a derecskei rokonok, nyomban bejelentette, ahogy az jól nevelt törzsvendéghez illik. Józsi, a csapos ebből tudta meg, hogy arra az időre, amíg távol van, más is elfoglalhatja Vili bácsi kedvelt helyét, ott az ablak mellett, a talponálló előkelőbbik fertályában. Szerették az öreget. Minden délután pontosan öt órakor érkezett, megrendelte korsó sörét, s mihelyt alkalmas alanyra bukkant (s ehhez csak pillanatok kellettek) nekilátott elmesélni, hogyan ütötte ki annak idején, a harmincas években, Szupert és Vérengzőt, súlycsoportja legjobbjait. Megjegyzem, Vili bácsi nem lódított. Egykor csakugyan bokszolt. A népszerű munkásklub színeiben püfölte az osztályellenséget. Aztán, ahogy az már lenni szokott, eljött a búcsú órája, kiöregedett a ringből. S mert nem tartozott az igazi menők közé, a jövőjéről sem gondoskodtak. Csak annyit intéztek el, hogy visszavegyék a Ganzba, ahol annak idején tanulni és gyakorolni kezdte a szakmát. Teltek az évek, s a vaskezű drehás kikopott a forgópadok mellől is. Ezernyolcszáz forintot kapott. Húsz évvel ezelőtt nem volt gyönge nyugdíj. Meg aztán ott volt az örzse, kitűnő asszony. A derecskei asszonyok min tapéldánya. Ügv be tudta osztani a pénzt, mint tán senki más a Dohány utcában. Kel éve temette el Vili bácsi. Első osztályú szer tartást rendelt neki. „Ennyit megérdemelt, szegény" — mondogatta, és bepárásodott a szeme. Ettől fogva mintha kicserélték volna Hogy ne szépítgessük a dolgot: kocsmázni kezdett. Azelőtt, sportember lévén, meg ve töen elfordította a fejét, ha meglátta a söntés előtt korsóval hadonászó, felhevült férfiszigetet. Miként keveredett közéjük, nem fontos. Talán a ránehezedő magány, talan más vezette oda, hogy aztán besoroljon a törzsvendégek elitjébe. Most meg. hallhattuk Józsitól, napok óta nem mutatkozott Reichertné szerint Vili bácsinak kutya baia Reichertnének hinni kell. ö a házmester, idestova negvven éve. Nélküle nem zajlott még le nagyobb horderejű esemeny a házban. Mindenkiről mindent tudott Sajnos, a házmester ezúttal (életében először?) tévedett, mivel Vili bácsi a/ ötödik csengetésre sem nyitotta ki az aitót. Megker tük Gárdos urat, a körzeti rendőrmegbi/.ottat, legyen a segítségünkre, s hatoljon be a bérleménybe. Az öreget vérző fejjel, eszme letlen állapotban találtuk. Később kiderült, bűncselekményről szó sincs. A kissé kapatos öreg megbotlott valamiben, és beverte a fejét az asztal szélébe. Még idejében érkeztünk Vili bácsi két hét múlva gyógyultan távozott