Budapest, 1982. (20. évfolyam)

8. szám augusztus - Kertész Péter: Vezéri székben — kiváltságok nélkül

— Hogyne, hiszen a legtermészetesebb emberi törekvés, hogy teremteni akarunk valamit. Létrehozni valamit a közjónak, amit nem csak disszertációban, dolgozatokban, különnyomatban őriznek. Az egészséges ember szereti megérni, meglátni a munkája eredményeit, s az ilyen emberek vannak többségben. — Ebben én is hiszefc. Mégis mindjobban terjed az a sztereotip értékítélet, hogy a mi munkásaink rosszabbak, lassúbbak, mint a fejlett országbeliek, s ezért nincs is esélyünk, hogy megközelítsük termelékenységben őket. — Említettem, hogy eddig huszonhat országba szállítottunk komplett gyárakat, s kivétel nélkül mindenhol magyar munkások és mérnökök végezték az üzembe állítást, a technológiai ismeretek átadását. Ezzel is bizonyítani kívántuk, hogy a mi technikánk semmivel sem marad el az Egyesült Államok vagy a Közös Piac élen járó vállalatainak követelményrendszerétől. Nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy eddig sikerült ez a bizonyítási eljárás. Ez főként munkásaink, mérnökeink magas fokú kvalifikáltságának köszönhető. Ugyanakkor az is igaz, hogy ugyanezek az emberek itthon nem mindig bizonyítják ezt a képességet, szorgalmat. Vizsgálandó, hogy miért van ez így. Ami pedig a termelékenységet illeti, az nem mérhető olyan egyszerűen. Már csak azért sem, mert a fényforrásgyártás nálunk művelhető területe, nem indokolható módon, korlátozva van a Philipshez, az Osramhoz vagy a General Elektrichez képest. A nagy anyagigényű termékek közül ugyanis a közvilágítási armatúrát, a fényforrástesteket, a komplett fényrendszerek fejlesztését a magyar munkamegosztás elszakította tőlünk. — Többször említette Aschner Lipót nevét, amelyet a Tungsram 75. születésnapjára készült kiadványban jóformán meg sem említenek. Politikai meggondolásból történt ez így tízen-egynéhány évvel ezelőtt, vagy egyéb okokból? Még egy tábla sem őrzi emlékét. Pedig nem is volt tőkés, s úgy tudom, szegény emberként halt meg mint ügyvezető igazgató. Rákosi Mátyás hozatta haza Svájcból, mikor rosszul állt az Izzó szénája. — Jó kérdés. — És még valami. Aschner neve elválaszthatatlan volt Újpest sorsától, mikor a város még nem tartozott Budapesthez. Híres jótevő volt: lásd a Megyeri úti stadiont, a Tungsram uszodát. . . — .. .kultúrházat és így tovább. Mégis azt kell mondanom, hogy semmiféle megkötöttség és megfontolás nem volt a mellőzésében. Az egész dokumentáción jellemzően vonul végig, hogy nem méltatja a vezető egyéniségek szerepét, csak szigorúan a tárgyszerű tényeket tünteti fel. így például az ajkai kőszén bánya megvásárlását, hogy kriptont lehessen termelni — ami vitathatatlanul Ascher bölcs gondolata volt, s az egészet ezzel a kiegészítéssel is elő lehetett volna vezetni. De a felszabadulási időszak leírásában ugyanígy hiányoznak a nevek, mint ahogy az egész anyagban nem tükröződik Aschner Lipótnak a korát meghaladó zsenialitása. Olvastam egyszer a Magyarországban, hogy valahol a gyárban titokban még ma is őrzik a fényképét vagy a szobrát. De ez nem igaz. — Az Izzónak van egy saját lakótelepe, ahol eddig kétezer lakást adtak át — ez már az ön érdeme. Gondolom az egyik utcát elnevezhették volna a lassan feledésbe merülő Aschner Lipótról. — Sajnos, ez már nem a mi kompetenciánk, hanem a Fővárosi Tanácsé, amely nem járult hozzá ahhoz, hogy az utcanevek megválasztásába beleszóljunk. Van Izzó utca, Fénycső utca, de egyetlen tudósunkra sem emlékezhetünk a saját lakótelepünkön. — Mikor belekezdtem ebbe a beszélgetésbe, tulajdonképpen az ön személyes sorsáról, mindennapjairól szerettem volna egyet és mást megtudni és nyilvánosságra hozni. De csak öt-hat tőmondatra méltatott. Most viszont már nincs kímélet. A hátralévő kis időt csak erre fordítjuk. Végül is így képzelte el az életét? Volt valami konkrét prognózisa, mikor először beleült az ország egyik legnagyobb vállalatának vezérigazgatói székébe? Hogy húsz esztendő múlva, ha isten is úgy adja, még mindig ott ül, akkor mi lesz? Tervezhető volt mindaz, ami kétségbevonhatatlanul bekövetkezett? — Azok közé tartozom, akik szükségesnek tartják, hogy életideálja legyen az embernek. Mikor ezzel a feladattal megbíztak, erre alkalmasnak minősítettek, azt tűztem ki magam elé, hogy mindent elkövetek a vállalat régi pozícióinak visszaszerzéséért. — Úgy érzi, hogy ez teljesen megvalósult? — Szó sincs róla. De hogy a Tungsrammal világméretekben újra számolni kell, abban óriási érdeme van ennek a közösségnek, az itt dolgozó embereknek és közvetvetlen munkatársaimnak. — Emlékszik valamilyen fiaskóra? — Képtelen voltam megérteni, hogy a televíziós képcsőgyártást, melyet a szocialista országok közül a legmagasabb szinten műveltünk, miért kell nekünk abbahagyni. Meggyőződésem, hogy itt is teljes vertikumot kell kiépíteni. Fiaskónak érzem továbbá, hogy az egész elektronikai fejlesztési programnál nem érvényesül a tudományos erőknek olyan fajta összefogása, amely a tömegméretű hasznosítás igényeit kielégítené. Ezt személyes fiaskónak is érzem. — Önnek szép számmal vannak társadalmi tisztségei. Tagja a budapesti pártbizottságnak, a végrehajtó bizottságnak, a Központi Bizottságnak s többek között a Magyar—Japán Gazdasági Klub magyar elnöke. A rendkívüli elfoglaltságon túl milyen előnyökkel járnak ezek a pozíciók? — Mindenekelőtt hozzásegítenek ahhoz, hogy más aspektusból és nagyobb összefüggéseiben lássam feladatainkat, a végrehajtás módozatait. Ugyanakkor segítenek a tájékozódásban, az élet sokoldalúságának a megismerésében. — Hogyan osztja be az idejét? — A valamikori háromszor nyolcas követelést praktikusan megváltoztattam. Ma kétszer nyolc órát dolgozom, s mellette beérem hat óra alvással. — Egészséges? — Igen. — Család? — Van. Jó tudni, hogy aggódnak értem és szeretnek. — Vagyon? — Van egy 2009-ig törlesztendő, hitelre vásárolt háromszobás szövetkezeti lakásom Óbudán, egy faházam és egy kis kertem hozzá. Gépkocsim is van. — Az emberek minden vezetőről tudni vélnek valami különlegességet, amit — úgymond — csak neki szabad. Igyekeztem ilyen szempontból is készülni, de nem jutottam semmire. Egyetlen dolgot mégis megemlítek. Annak idején, mikor itt inaskodtam, volt a Tungsram uszodában egy varázslatos úszómester, a Rudi bácsi, teljes nevén Pollák Rudolf. Az a hír járta, hogy a vezér mindig korán reggel jár le úszni, s Rudi bácsi azalatt nem engedett be senkit a nagymedencébe. — Én ezt nem tapasztaltam. Borzasztóan kényes vagyok arra, hogy ne legyen semmiféle privilégiumom. Emlékszem édesanyám aggódó szavaira, mikor kineveztek vezérigazgatónak. Azt mondta: fiam, tiszteld, szeresd az embereket, jól gondoskodjál róluk. Teljesen idegen tőlem, hogy kiváltságot élvezhessek, irtózom is tőle. — Hová valósi? — Budapesti vagyok, itt nőttem fel. El sem tudnám képzelni máshol az életemet. — Szülei? — Vidékről jöttek föl. Apám egy tizenkét gyermekes családnak a tizenegyedik gyermeke volt, s ha lett volna is valamicske vagyon, az akkori elosztási rend szerint neki abból aligha jutott volna. Mind a ketten fantasztikus munkabírású emberek voltak. Ahogy mondják, látástól vakulásig dolgoztak, már mint városi emberek is. Édesapám korán meghalt, 1937-ben. Édesanyám szeretetre nevelt, nagyon jó családi légkörben éltünk. Azt hiszem, annyi útravalót kaptam, hogy még most se fogyott ki a tarisznyámból. 10