Budapest, 1982. (20. évfolyam)

7. szám július - Nagy Elemér: Zuboly és a Centrál Kávéház

A Centrál terasza Kiállítás a kávéház múltjáról az Eötvös-klubban jukhoz méltóan kellene megőriznünk, gondoznunk és használnunk. Értékük nem független a hozzájuk kötődő történelmi eseményektől. A városnak különösen azokat a helyeit kell megóvni, gondozni, ahol a térbeli esztétikai és történeti értékek egymást kölcsönösen erősítik. Minden városnak, településnek vannak funkcionális sűrűsödési pontjai, ahol a forgalmi, kereskedelmi és cselekvési erővonalak közelebb vannak egymáshoz, keresztezik egymást, esetleg egymáson futva mozgalmasságot, térbeli feszültséget teremtenek. Ha pedig ezek az intenzív zónák egyidejűleg szellemi kommunikációt, sűrűsödést, sőt, ezen belül történeti értékeket is képviselnek, akkor az építészeti keret értéke is nő. A történelmi, művészeti kisugárzás révén a közösségi tudat formálásában is nagy a jelentősége. Ilyen érték volt a Centrál Kávéház. Termeiben, szecessziós csillárai és díszei alatt, márvány asztalaihoz könyökölve, a magyar irodalmi és szellemi élet fényes csillagai villództak. Kávéztak, ittak, vitatkoztak, impressziókat szereztek, és impulzusokat adtak a tér szinte geodéziailag bemérhető és meghatározható pontjain. Az idő és tér kölcsönös viszonylatában ez a kávéházbelső megőrzött valamit belőlük is. Egy interieurben a tárgyakra, falakra egykor rávetült képek, árnyékok, mozdulatok mintha később vissza-visszajátszanának. A tér csodája ez, s ilyen értelemben igaz a régi közhely: az építészet megfagyott zene. Mert ha egy régi szonáta az egykor elfolyt idő egy darabja, s ez a zenemű tagolásában, dinamikájában ismét megjelenhet, úgy a térbeli és formai viszonylatok, anyagok, színek, fényhatások helyreállítása, újra „megzendítése" is átment, visszahoz valamit a benne megkötött időből. Egyre üresedő történeti tudatunknak, szürkülő érzésvilágunknak nagy szüksége van ezekre az üzenetekre. Ahogy egy régi levélben nemcsak az írott szöveg értelme, a kalligráfia, a tinta színe, a papír minősége üzen, hanem a felette húzódó keskeny térzóna is, melyben egykori írójának keze siklott a sorok felett, úgy a Centrál Kávéház esetében sem csupán azok az adatok, beszámolók fontosak, melyek egykori életét leírják, hanem maga a tér is: a falak, a lámpák, az ajtók és kilincsek, melyek Mikszáth, Ady, Móricz, Babits és József Attila valóságos alakját, mozgását, nyomait őrzik. Irodalomtörténészek filológusi pontossággal rögzítenek eseményeket, az írók személyiségén át közvetítenek hangulatokat, emlékeket. Az átélés, a verbális megmentés mellett ritkábban látják szükségét a térbeli környezet, a tárgyi emlékek megmentésének — talán nem is kívánják. Az építész azonban kiáltani szeretne, ha egy térbeli, tárgyi érték megsemmisül, széthull vagy méltatlanul tengődik. Az építészeti keret, a környezet olyan rezonáns, mely a múlt egyre halkuló hangját még felismerhetővé teheti, üzenetté erősítheti. Ilyen gazdagító, az élet minőségét anyagi-szellemi értelemben fokozó elem lehetn Budapest számára a Centrál Kávéház. Évtizedek óta váltogatják használóit a különböző szerződések, intézkedések, csak arra nincs lehetőség, hogy annak használják, aminek született: mindenki számára megközelíthető fórumnak — a Belváros szívében. A Centrált vissza kell adni eredeti rendeltetésének! Történeti emlékeivel felékesítve a budapesti Belváros egyik gyöngyszeme lehetne. Most pedig lépjünk kissé hátrébb az egykori kávéház kirakatüvegeitől. A Centrál a főváros egyik legérdekesebb, hoszszúkás kiteresedésére nyílik, körülvéve magas épületekkel, mozgalmas üzleti életet fogadó földszintekkel. A Ferenciek tere az elmúlt évek alatt átalakult, korszerűsödött. Vesztett ugyan valamennyit értékeiből, de ugyanakkor gazdagodott is. A nagy gépkocsiforgalom követelte közúti alulhajtó megtörte a térpadló felületét, de helyette az északi részen nyugalmas helyet adott a gyalogforgalomnak, s némi növényzet is került a betonra. A kőkereszt eltűnt a Ferenciek temploma elől — sok tarka csokor térdepelt előtte, s késő őszön kis remegő gyertyalángok vették körül —, de visszakerült kőbányai sokévtizedes száműzetéséből a Nereidák (Najádok?) kútjának megmaradt talapzata, s hitelességre törekvő új szobrot faragtak rá. Ahogy a földalattihoz közvetítő aluljáróból felérkezünk, fővárosunk egyik legérdekesebb városképe fogad. Az előttünk emelkedő kút remek léptéket ad, s a háttérben még az Egyetemi templom toronysisakja is kibukkan a magas, kupolás tetőzetek felett. Balkézről, a Ferenciek Bazárjának homlokzata mögött ott sejtjük az udvar teres labirintusát és persze a színes Kárpátia étterem halk zsivaját, mellette az Egyetemi Könyvtár oszlopos csarnokát. A sarkon Ybl Miklós-tervezte palota (ma Vízmű-Székház) emelkedik, nagyszerű köríves lépcsőházával. De szemben vele az egykori Centrál kívülről halott. Nem csábít, nem hívogatnak asztalok, székek, zsöllyék a barátságos mély teremsorba. Mellette a Károlyi Mihály utca portáljai még lemezekkel beszegelt nyílások — egy önmagára egyre büszkébb világváros közepén, az alá- és elédúcolt homlokzatokról most ne is beszéljünk. Fejezzük be az emlékezést és kesergést Zubollyal — hiszen tőle indultunk el —, akinek nyugtalan „szabad hajdú" lelke mintha egyedül vívná csatáját egykori fészkéért: a Centrál Kávéházért. Annyit már kiharcolt, hogy az emléktáblát újrafaragták, s bár nem az eredeti helyére, de jó szándékkal a középpontba helyezték. Akárki nyúl majd a patinás belsőhöz, ezt a táblát már nem kerülheti ki. Bányai Elemér (1873 — 1915) hányatott újságírói pályáját csaknem félezer, hosszabb-rövidebb írás hitelesíti. Ebből mintegy száz Budapest régi házaival, emlékezetes helyeivel foglalkozik; s közöttük jó néhány harcos cikk műemlékért, kultúrvendéglőkért, régi kávéházakéit perel. Mivel a prosperitás lázában akkor is bontottak mindent, ami régi, s akkor is azt hitték, hogy „korszerűbbet" csinálnak helyette, ő is írt jó néhány szomorú kávéházsirató cikket: „Bontják a Zrínyit", „Bontják a Koronát" ... „Bontják a Pilvaxot". Mi lesz a Centrállal? Mit írna róla most Zuboly a Magyar Nemzet hasábjain, melyeken jó háromnegyed százada oly gyakran megnyilatkozott ? Lesz-e „vendéglátóipari" vállalkozó, ki ezt a nagy múltú, irodalmi és művészeti emlékekben páratlanul gazdag térsort átveszi, korszerűsíti, megfelelően „üzemelteti" ? Vagy széttrancsírozzák hivataloknak, összkomfortos, kondicionált tárgyalóknak, a kereskedelem és külkereskedelem oltárán áldozva fel immár véglegesen egy drága budapesti, sőt, nemzeti emléket. „Zuboly, nézz bennünket!" - ' 31