Budapest, 1982. (20. évfolyam)

7. szám július - Nagy Elemér: Zuboly és a Centrál Kávéház

pecsételve meg. Csodás hely Jerevánban a Modern örmény Művészet Múzeuma és a Gyermekművészeti Múzeum. Az örmények szerény építészeti eszközökkel, több emeletes épületek földszinti tereiben és alagsori térbővítményeiben nagyszerű otthont teremtettek nemzeti művészetüknek. Hivatásáért, népének művészetéért rajongó, villogó szemű szakállas igazgatója kalauzolta múlt év októberében építészdelegációnkat. Bemutatta az elmúlt évtizedek modern örmény művészetének szuggesztív erejű expresszív és szürrealista remekeit, s a gyermekművészek ösztönös tehetségét bizonyító színes alkotásokat. Beszélgettünk is vele. Tolmács útján, kissé ügyefogyottan, az egykori nagybányai festőiskola alapítójáról és vezető mesteréről — aki szintén örmény eredetű családból származott — szerettem volna vele szót váltani. Nehezen tértem rá a lényegre, s ő megelőzött: Hollósy — vágta ki hibátlanul a nevét. így hát Hollósy Simonra emlékeztünk Jerevánban! Mindjárt lelkes magyarázatba is fogott. Igen — örmény festők, írók, zenészek a tragikus szétszórás következtében eljutottak mindenfelé, s nagy szerepet játszottak és játszanak a világ művészetében. De már indulnunk is kellett tovább. Melegen rámnézett a búcsúzó kézszorítás pillanataiban, s büszke rezignációval mondta: — Véradó nép vagyunk! Ahogy elindult velünk a turistabusz, hirtelen Zuboly alakja merült föl bennem. Megjelent képzeletemben a szamosújvári árvaház tornácos udvarán, a kolozsvári egyetem sárgatéglás épületei előtt, pesti redakciókban, füstös vendéglőkben, és persze a Centrál asztalánál. Megjelent kihúzott derékkal, büszke tekintetével, tragikus hősi halálával. Ez a mozgékony, kutatószellemű, jó tollú újságíró, századunk első évtizedeiben a magyar szellemi-művészeti mozgalomnak bátor erjesztői közé tartozott. Radikális, lázongó szellem volt, aki ismerte a világháborút előidéző gazdasági erőket, ismerte az imperializmus vad fenekedését, de végül is nem írta alá mentesítési kérelmét: bevonult frontszolgálatra. Vállalta magyarságát, a magyarság balek sorsát abban a menthetetlen s kértértelmű helyzetben, hiábavaló csatákban, ő is egy az ártatlan áldozatok százezreiből. Életében kevés dicsőséget látott — „halála volt az első komoly sikere az életben" — ahogy Kunfi Zsigmond írta róla megemlékezésében. Visszatérve a Centrálhoz, voltak ennek a kávéháznak életükben is sikeres írói, művészei, halhatatlan vendégei. Zuboly mellé sorakoztatva őket a Központi Kávéház védelmében, Bevilaqua-Borsodi Pest-Budai Kávéházak (1935) című kötetét idézem régi jegyzeteimből. „A múltban csak a Pilvax és a későbbi években csak a New York Kávéház mutatott — 1910—1914 között — olyan gazdag szellemi életet, mint a Centrál Kávéház az 1890—1908 közötti tizennyolc éven át. A korszakban az egész irodalom megjelent az A Hét révén a kávéházban. Ide jártak Mikszáth Kálmán, Ambrus Zoltán .. . Lyka Károly, Bródy Sándor, Gárdonyi Géza, Ignotus, Krúdy Gyula. Az ezután következő nemzedékbe tartoztak: Osvát Ernő, Molnár Ferenc, Bányai Elemér — Zuboly... Ezek után következtek azok, akik már a Nyugat köréhez tartoztak: Ady Endre, Babits Mihály, Kaffka Margit, Karinthy Frigyes, Juhász Gyula, Szép Ernő, Tóth Árpád, Kosztolányi Dezső." „A Nyugatosok 1920-ban viszszatértek oda, ahonnan elindultak, a belvárosi Centrál Kávéházba. Idejárt Móricz Zsigmond, Schöpflin Aladár, Babits Mihály, az ugyanakkor ideszokott Mikes Lajos és az akkor feltűnt fiatal Szabó Lőrinc társaságában Tóth Árpád. A kávéháznak ezt a korszakát írta meg Szabó Dezső a Segítségben. Tóth Árpádék az Egyetem utcai oldal sarokpáholyában ültek Bányai Elemér-Zuboly emléktáblájával szemben." Itt gyülekeztek néha a népi írók is. Főleg Féja Géza és Kodolányi János látogatta a kávéházat, de Illyés Gyula, Erdei Ferenc és Tamási Áron is be-benézett. Nemcsak az irodalom embereinek adott otthont a Centrál. A művészettörténet és képzőművészet jelesei is gyakran megfordultak benne a két háború között. A Cukor utcai szárnyban trónolt főpapi pózban Gerevich Tibor professzor, a „római iskola fejedelme". Idejárt valamikor Rippl-Rónai József, Aba-Novák Vilmos, Bernáth Aurél, Szőnyi István és Pátzay Pál. Otthont adott építészeknek is, csak azokat akkor sem jegyezte fel pontosan a krónikás. Mennyi szép, értékes gondolat megszületésének tanúi voltak ezek a falak, hiszen a Márciusi Front eszméje is itt bontakozott! Utolsó harmincöt esztendejének különös metamorfózisához néhány adat. 1946—47-ben az Egyetem utcai szárnyból egy részt eszpresszónak alakítottak át. Portálüveg hiányában kis gótikus ablakokat majmoltak, a belsőt selyemhuzatú zsöllyék, bárpult és pálmák ékesítették. „Árgus" siránkozik miatta a Politika című hetilapban, két alkalommal is, (1948. július 3. és 1949. július 2.) „a férfias puritánságú kávéházból levágtak egy zugolyt, pont azt, ahol egykoron Zuboly (B. E.) és egy-egy álmatag és lecsitult éjszakáján Ady Endre üldögélt . .." 1949 kora tavaszán a hivatalos lap közli a Központi Kávéház nevét a megszűnő kávéházak és éttermek címsorában. Ezek között volt az Opera Kávéház (korábban Három Holló, Adynak szintén kedves helye), a New York és még mennyi érdekes, patinás hely. Először a Paprikaközpont Nemzeti Vállalat telepedett a Centrál teremsorába, majd a Metro kultúrotthon került falai közé, s azt követően az Eötvös Loránd Tudományegyetem diákklubja. A pesti verebek nemrég, 1981. decemberben pedig azt csiripelték, hogy kiköltöztetik a diákklubot és . . . (de jött egy busz és tovább nem lehetett hallani.) Mi lesz a Centrállal? Megmenthető-e még mint gazdag örökségét, hagyományait őrző s mindenkinek megmutató irodalmi kávéház? Engem most ez érdekel. Fővárosunk épületeit múlt-Az egykori Centrál Ma Eötvös-klub 30