Budapest, 1982. (20. évfolyam)

7. szám július - Nagy Elemér: Zuboly és a Centrál Kávéház

NAGY ELEMER Zuboly és a Centrál Kávéház Messzebbről kell kezdenem emlékeim összeszedegetését, amelyek Zubollyal és az egykori Centrál Kávéházzal kapcsolatosak. 1944 áprilisa volt, majd minden délelőtt azonos időben, ha jól emlékszem úgy 11 óra körül, megszólaltak Budapesten a szirénák, s egy-két órára levonultunk az óvóhelyre. A naponta várható légiriadó előtt azzal kötöttem le magam, hogy Ady Endre verseit olvasgattam. Eleitől végig a kis fekete vászonkötésű, Athenaeum kiadású kötetet. így jutottam el az 1024. oldalig: a Zuboly (Bányai Elemér) emléktáblájára szánt sorokhoz: Zuboly, nézz bennünket! Te szabad hajdúságod S halálos nagypénteked Él tovább és lüktet Ereinkben, valónkban S mikép te mondtad: Jól van. Azonnal fennakadt figyelmem szűrőjén, talán néhány rejtett képzettársulás miatt. A komor tavasz rezonált a „halálos nagypéntekire, a német megszállás első heteiben dacosan hangzott a „szabad hajdúság", s a „jól van" szólást is jobban át tudta élni az ilyesmiket szajkózó diák. De mindenekelőtt a név izgatott: Zuboly. Biztos vagyok benne, hogy Bányai Elemér alakjára, keresztnevének enyémmel való azonosságán túl, e különös régi szó, titokzatos írói álnév miatt figyeltem föl. Utánanéztem valahol élettörténetének, s a gyors informálódás után kamaszképzeletem máris látta meghalni őt a srapnellszaggatta galíciai lejtőn, 1915 nagypéntekén. Miért is ne hatott volna rám hősi pátoszával, hiszen ismét háború volt, katonák vettek körül, s a front dübörögve éppen a Kárpátokhoz közeledett. Annyi minden történt ezután, Zuboly alakja nem rajzolódhatott bennem tovább. Csupán furcsa újságírói nevét őrizte meg az emlékezetem. Egészen a hatvanas évekig kellett várnom, míg véletlenül újra eljutott hozzám híre az irodalmi és időszaki sajtóból; s mindig együtt a Centrál vagy hivatalos nevén Központi Kávéházzal, amely a második világháborúig Budapest egyik legjelentősebb irodalmi kávéháza volt. Ezekből a kisebb-nagyobb írásokból tudtam meg, hogy a nekem egykor fontossá lett rövid Ady-vers valóságos emléktáblára íródott. Nosza, irány a Centrál! Szégyellem leírni, hogy akkor még nem tudtam — amit persze ma még kevesebben tudnak —: hol is volt ez a kávéház, ugyanis annyira megszűnt, hogy azóta névutódját is világra hozták a Tanács körút külső oldalán. Azt az egykori, Egyetem utcára és Ferenciek terére nyüó üvegezett sarkot én már csak befüggönyözve mint „Metró" kultúrotthont ismertem meg. Most az Eötvös Loránd Tudományegyetem diákklubja. Háború előtti formájára alig emlékszem, hiszen engem akkor ezen a tájon a Szénásy- és a Riegler-féle papír- és írószerüzlet kirakatai érdekeltek, a „Studium" és a Szerb utcai Püski-féle könyvkereskedés kirakata fogott meg. Végül is megtaláltam az eredeti helyet, s azonosítottam: a mindenféle plakátokkal, meghívókkal agyonragasztott sarokház volt az egykori legendás Centrál Kávéház! Amikor először Zuboly emléktábláját kerestem, a klubirodában megnyugtattak: „ilyen itt, kérem, nincs". De azért a helyét felfedeztem: az elpiszkolódott falon egy vüágosabb négyszögletű foltot, az akkor raktárnak használt Károlyi Mihály utcai helyiségben. Majd magát az emléktáblát is láthattam, igaz kettétörve, csonkán, lent a pincében. Talán éppen ez a tizenöt évvel ezelőtti időszak volt a kávéház életének egyik mélypontja. Szabó Ferenc cikke: Égy este az Eötvös Klubban (Népszabadság 1968. jan. 19.) nem is sejteti már az egykori Centrált. Az idők során a kávéház filmdíszletül szolgált (Egy szerelem három éjszakája), volt kiállítóhelyiség, klub, változatos kultúrprogrammal. így már — igazolvánnyal vagy anélkül — be lehetett menni, plakátok, feliratok hívogattak. Néhány év múlva kifestették az interieurt; csodák csodája: meghagyva, amit lehetett, a szecessziós mennyezetdíszeket, a lámpákat és a lambériákat, és széthúzták a nagy bordó függönyöket. Egyszer aztán föltűnt Ady Endre is. Büszke-szomorú hányavetiséggel ült gipszalakja a gipszpadon, abban a megrendítő pózban, ahogy a Park szanatórium kertjében utoljára lefényképezték. Melocco Miklós szobra tiltó jelként meredt a belépőkre az írók egykori törzshelye előtt. 1973-ban itt ünnepeltük a Kolozsvárott akkor még élő Kós Károly 90. születésnapját. Mensáros László szavalta Kányádi Sándor köszöntőjét, s az érdi „Bukovia" együttes szép-szomorú erdélyi zenét adott. Az elmúlt tíz esztendőben bizonyosan sok más érdekes műsor is volt. Az Eötvös Klub fogalommá vált az egyetemisták körében, s talán Ady Éndre is ott élt néha az ifjú szívekben. De a hely mégsem töltheti be eredeti rendeltetését. Nem fórum, nem részese a főváros szellemiművészeti életének, s évtizedek óta méltatlanul tengődik a város szívében. Bennem pedig időről időre felbukkan Zuboly neve. Legutóbb, 1981 őszén távoü örmény földön jelent meg emlékezetemben. Bányai Elemér ősei ugyanis erről a távoli földről származtak el Erdélybe, ennek a népnek véréből-lelkéből formálódott Zuboly büszke alakja és nyugtalan szelleme, szíve mégis egészen miénk lett, sorsvállalását életével 29