Budapest, 1982. (20. évfolyam)

7. szám július - László Ágnes: Ember-jelek

arany", amely mindenkinek tet­szik. Úgy képzelték, hogy mi­után a lakosság egy része nem műértő, a hivatalt fogja hibáz­tatni azért, mert pénzt adott ki olyan műalkotás felállítására, amelyik nekik nem tetszik. S a következmény: a vá­lasztási ciklusban választóik szá­ma várhatóan csökkenni fog. Háromévi huzavona után az új városi tanács mégis meghívott és kérte, mutassam be elutasított terveimet. Eldöntöttem: olyan tervet viszek magammal negye­diknek, amelyet nem lehet visz­szautasítani. Minden úgy történt, ahogyan elképzeltem. Előhúz­tam a negyedik — a visszautasít­hatatlan — tervet, ami nem volt más, mint egy nagy fehér üres papír. A városatyáknak háttal, a terem végében álló hallgatóság felé fordítottam a kartont. Ne­vetés volt a válasz. Pillanatok alatt megértették az ajánlato­mat: alakuljon olyan munkacso­port, amelyben mindenki részt vehet, aki a városban él, akit ez a téma érdekel. Én csupán tagja lennék ennek a csoportnak. Ová­ció és hurrázás tört ki, a város­atyák újabb szavazást rendeltek el. A szavazás százszázalékos volt, mindenki igent mondott. Természetesen a művészeti ter­vezést szívükön viselő városatyá­kat sem zártuk ki a közös mun­kából. — Leköltöztem a városba. Az első három estén a városházán gyűltünk össze, s amit ott csi­náltunk, azt „javított vagy tö­kéletesített" demokráciának le­hetne nevezni. Három nap múlva kiderült, hogy a tervezés­ben részt vevő lakosság mit sze­retne. Nem formában, rajzban, hanem elvileg. A negyedik na­pon egy kis rögtönzött műte­remben folytatódott a munka: mindenki kapott anyagot, szer­számot, és saját egyéni módján próbálta kifejezni, amit a csoport óhajtott. Ez volt a „harmoni­zált anarchizmus" munkamód­szere. Két nap után összegez­tem a művészi ajánlásokat, me­lyeket még aznap este a csoport­gyűlés egyhangúlag megszava­zott. — Mit ért „javított demokrá­cia" alatt? — Ha szavazásra kerül a sor, rendszerint a többség dönt. Ez­zel szemben mi úgy határoztunk, hogy a határozatba a kisebbség kívánságát is be kell építeni. Egyik este például harmincötén voltunk, és arra a kérdésre, hogy legyen-e figuratív jellegű arcmás a tervben, harmincné­gyen azt válaszolták, hogy ne legyen. Csupán egy kis öreg ja­vasolta — mivel iskola elé ké­szült a szobor —, hogy az isko­lába járó fiatalok biztosan szíve­sen vennék az iskola névadójá­nak, Julliotde la Morandiére-nek. a híres ügyvédnek az arcmását. Helyeseltem az ötletet, és be­építettem a megvalósult kompo­zícióba. — Nálunk is voltak ilyen kísér­letek. Több helyütt nyílt vitát ren­deztek makettek alapján a város­rész tervezői, kivitelezői és a kör­nyék lakói. Sajnos az a tapaszta­lat, hogy ezeken a találkozókon elsősorban olyan köznapi gyakor­lati kérdésekről vitatkoznak, hogy hol lesz a buszmegálló, az iskola, a bevásárló központ stb. — mű­vészi szempontokra már nem jut idő. — Franciaországban sem sok­kal jobb a helyzet. A grandvil­lie-i példánál maradva, mi ott a lakosságtól nem véleményt, bírálatot vártunk, hanem alkotó közreműködést. — Teljes egészében magáénak érzi ezt a szobrot? — Igen, semmivel sem kevés­bé egyéni, mintha csak magam készítettem volna. A csoport gazdagító javaslatait sikerült úgy beépítenem a kompozícióba, hogy az nem térített el a saját formanyelvemtől. — Szívesen vállalkozna esetleg nálunk is ilyen közös alkotásra? — Nagyon szeretnék újra ilyen munkát. Örömmel vállal­nám itt, Budapesten, esetleg a televízió bevonásával, az egész lakosság közreműködésével. — Elfogadná a karmesteri sze­repet is? — Inkább a lakmuszpapírét. Azt a semleges közeget, ame­lyik bár nem vesz részt a folya­matban, de jelenléte nélkül nincs eredmény. — Mióta és miért vonzódik a természetes anyagokhoz, a grá­nithoz, a kőhöz? — Szerintem nincs természe­tes és nem természetes anyag. Hiszen maga az ember is a ter­mészethez tartozik. Amikor mű­anyagokat talál fel, nem csinál mást, mint a természet munká­jába kapcsolódik. Minden anya­got szeretek, de a kőhöz különö­sen erős érzelmi, érzéki szálak fűznek. Szeretem a követ, mert földünk egész történetét kon­centrálva foglalja magába. Ezért állandóan aktuális, modern anyag. Szeretem autentikussága, embersége miatt is. A statikus­sága és a dinamikája közötti vi­szony le van határolva, ez teszi emberivé. Olyan anyaggá, mely­be ember-jeleimet nyugodtan belefaraghatom. Munkáimat ép­pen ezért a statikus tömeg és a mozgás házasságából születő jel­nek tekintem. Egyik példája en­nek az 1978-ban készített „Sza­bad ember" című ötméteres grá­nitszobrom. Az első nemzetközi utcaművészeti biennálén nagy­díjjal jutalmazták. Ezt a műve­met a világ különböző részéből —Japánból, Hollandiából, Auszt­ráliából, Olaszországból — ér­kezett tanítványaimmal együtt készítettem, új technikával. A lángtechnika segít a gránit meg­munkálásában. Azt, amit a ter­mészetes erózió tízmillió éven át alakít ki, a háromezer-egyszáz fokos láng tíz perc alatt — irá­nyíthatóan, „tudatosan" — vég­zi el. Évtizedek óta gyakorlom ezt az eljárást. 1975 óta a saját találmányú Salamandra-Alfa láng­szerszámmal végzem a lángfara­gást. — Beszélgetésünk elején emlí­tette egyik tervét. — Igen. Most nemcsak anyám­hoz jöttem látogatóba. Hat­vanadik születésnapomra aján­dékként felajánlottam egy szob-A Grandvillie-i környezetplasztika, 1978. -jsfcrV>K - uJ* - -26

Next

/
Thumbnails
Contents