Budapest, 1982. (20. évfolyam)

7. szám július - László Ágnes: Ember-jelek

arany", amely mindenkinek tetszik. Úgy képzelték, hogy miután a lakosság egy része nem műértő, a hivatalt fogja hibáztatni azért, mert pénzt adott ki olyan műalkotás felállítására, amelyik nekik nem tetszik. S a következmény: a választási ciklusban választóik száma várhatóan csökkenni fog. Háromévi huzavona után az új városi tanács mégis meghívott és kérte, mutassam be elutasított terveimet. Eldöntöttem: olyan tervet viszek magammal negyediknek, amelyet nem lehet viszszautasítani. Minden úgy történt, ahogyan elképzeltem. Előhúztam a negyedik — a visszautasíthatatlan — tervet, ami nem volt más, mint egy nagy fehér üres papír. A városatyáknak háttal, a terem végében álló hallgatóság felé fordítottam a kartont. Nevetés volt a válasz. Pillanatok alatt megértették az ajánlatomat: alakuljon olyan munkacsoport, amelyben mindenki részt vehet, aki a városban él, akit ez a téma érdekel. Én csupán tagja lennék ennek a csoportnak. Ováció és hurrázás tört ki, a városatyák újabb szavazást rendeltek el. A szavazás százszázalékos volt, mindenki igent mondott. Természetesen a művészeti tervezést szívükön viselő városatyákat sem zártuk ki a közös munkából. — Leköltöztem a városba. Az első három estén a városházán gyűltünk össze, s amit ott csináltunk, azt „javított vagy tökéletesített" demokráciának lehetne nevezni. Három nap múlva kiderült, hogy a tervezésben részt vevő lakosság mit szeretne. Nem formában, rajzban, hanem elvileg. A negyedik napon egy kis rögtönzött műteremben folytatódott a munka: mindenki kapott anyagot, szerszámot, és saját egyéni módján próbálta kifejezni, amit a csoport óhajtott. Ez volt a „harmonizált anarchizmus" munkamódszere. Két nap után összegeztem a művészi ajánlásokat, melyeket még aznap este a csoportgyűlés egyhangúlag megszavazott. — Mit ért „javított demokrácia" alatt? — Ha szavazásra kerül a sor, rendszerint a többség dönt. Ezzel szemben mi úgy határoztunk, hogy a határozatba a kisebbség kívánságát is be kell építeni. Egyik este például harmincötén voltunk, és arra a kérdésre, hogy legyen-e figuratív jellegű arcmás a tervben, harmincnégyen azt válaszolták, hogy ne legyen. Csupán egy kis öreg javasolta — mivel iskola elé készült a szobor —, hogy az iskolába járó fiatalok biztosan szívesen vennék az iskola névadójának, Julliotde la Morandiére-nek. a híres ügyvédnek az arcmását. Helyeseltem az ötletet, és beépítettem a megvalósult kompozícióba. — Nálunk is voltak ilyen kísérletek. Több helyütt nyílt vitát rendeztek makettek alapján a városrész tervezői, kivitelezői és a környék lakói. Sajnos az a tapasztalat, hogy ezeken a találkozókon elsősorban olyan köznapi gyakorlati kérdésekről vitatkoznak, hogy hol lesz a buszmegálló, az iskola, a bevásárló központ stb. — művészi szempontokra már nem jut idő. — Franciaországban sem sokkal jobb a helyzet. A grandvillie-i példánál maradva, mi ott a lakosságtól nem véleményt, bírálatot vártunk, hanem alkotó közreműködést. — Teljes egészében magáénak érzi ezt a szobrot? — Igen, semmivel sem kevésbé egyéni, mintha csak magam készítettem volna. A csoport gazdagító javaslatait sikerült úgy beépítenem a kompozícióba, hogy az nem térített el a saját formanyelvemtől. — Szívesen vállalkozna esetleg nálunk is ilyen közös alkotásra? — Nagyon szeretnék újra ilyen munkát. Örömmel vállalnám itt, Budapesten, esetleg a televízió bevonásával, az egész lakosság közreműködésével. — Elfogadná a karmesteri szerepet is? — Inkább a lakmuszpapírét. Azt a semleges közeget, amelyik bár nem vesz részt a folyamatban, de jelenléte nélkül nincs eredmény. — Mióta és miért vonzódik a természetes anyagokhoz, a gránithoz, a kőhöz? — Szerintem nincs természetes és nem természetes anyag. Hiszen maga az ember is a természethez tartozik. Amikor műanyagokat talál fel, nem csinál mást, mint a természet munkájába kapcsolódik. Minden anyagot szeretek, de a kőhöz különösen erős érzelmi, érzéki szálak fűznek. Szeretem a követ, mert földünk egész történetét koncentrálva foglalja magába. Ezért állandóan aktuális, modern anyag. Szeretem autentikussága, embersége miatt is. A statikussága és a dinamikája közötti viszony le van határolva, ez teszi emberivé. Olyan anyaggá, melybe ember-jeleimet nyugodtan belefaraghatom. Munkáimat éppen ezért a statikus tömeg és a mozgás házasságából születő jelnek tekintem. Egyik példája ennek az 1978-ban készített „Szabad ember" című ötméteres gránitszobrom. Az első nemzetközi utcaművészeti biennálén nagydíjjal jutalmazták. Ezt a művemet a világ különböző részéből —Japánból, Hollandiából, Ausztráliából, Olaszországból — érkezett tanítványaimmal együtt készítettem, új technikával. A lángtechnika segít a gránit megmunkálásában. Azt, amit a természetes erózió tízmillió éven át alakít ki, a háromezer-egyszáz fokos láng tíz perc alatt — irányíthatóan, „tudatosan" — végzi el. Évtizedek óta gyakorlom ezt az eljárást. 1975 óta a saját találmányú Salamandra-Alfa lángszerszámmal végzem a lángfaragást. — Beszélgetésünk elején említette egyik tervét. — Igen. Most nemcsak anyámhoz jöttem látogatóba. Hatvanadik születésnapomra ajándékként felajánlottam egy szob-A Grandvillie-i környezetplasztika, 1978. -jsfcrV>K - uJ* - -26