Budapest, 1982. (20. évfolyam)

7. szám július - Seregi László: Szelindi, a kockás pilóta

szitkozódtunk, és röhögtünk a markunkba. Mert tudtuk, hogy mi lesz a következménye ennek az ostoba intézkedésnek. — Alig telt el pár nap, s észrevettük, hogy nagy ívben kikerülnek minket a kuncsaftok. Miért? Gyenge kérdés. Hát azért, mert a taxi csak akkor kell az embereknek, ha a viharfelhők közélednek, vagy ha vásároltak valami nagyobb tárgyat. Egy tévét, ugye, nem lehet ölben hazavinni, egyebekről már nem is beszélve. Az megint "más lapra tartozik, hogy néhányan túllőttek a célon, s irtó fura szolgálatokra vállalkoztak. Az egyik kolléga rendszeresen fuvarozott háromajtós kombinált szekrényeket, meg ülőgarnitúrákat. De ez még mind semmi ahhoz képest, aki Sevenaletta nélkül ki sem tette a lábát az utcára. Tévedés ne essék, ő remekül tudott aludni, viszont a disznók fuvarozásánál adódtak problémák, mihelyt arról kellett őket meggyőzni, hogy jobb lesz, ha nem vonakodnak, és önszántukból felmásznak a tetőre, amíg kiérnek a piacra. Ilyenkor aztán elővette a gyógyszert, és az állatok Ián mögé, felveszi a kuncsaftot, elviszi a bemondott címre, aztán kasszíroz. Hát ez csak a látszat. Ha csak ennyi történne az utakon meg a kocsikban, akár szanatóriummá nyilváníthatnák a céget. Sajnos, ez még odébb van. Az utasok többsége, persze rendes, de az a néhány renitens alaposan megkeseríti az életünket. Ugye, ott vannak a részegek. Akár tetszik, akár nem, meg kell neki állnom, akkor is, ha látom, hogy holt maksz az ipse. Ha nem veszem fel,- másnap mehetek raportra, mert annyi esze azért mindegyiknek marad tartalékban, hogy bejelentést tegyen. — Ez aztán kínos, mert megvonják a prémium felét. Feltéve, hogy beigazolódik a fuvarmegtagadás ténye. Ezt viszont roppant nehéz bizonyítani. Egy állítás, egy tagadás — általában ez a képlet. Bíró legyen a talpán, aki igazságot tud tenni. Persze, nekünk nem érdekünk, hogy megtagadjuk a fuvart. Csak akkor tesszük, ha úgy látjuk, hogy valami nem stimmel a leendő utassal. Magát a tényt nyíltan sosem fogjuk beismerni. Annyi minden megtörtént már velünk, hogy dom ügyekbe. Úgy két-három éve felvettem egy fiatalembert a Nagyvárad téren. Kispestre vitette magát. Útközben szólt, hogy megszomjazott, beugrana a kocsmába, inna egy korsóval. Kérem, ahogy tetszik, feleltem, s már nyúltam is az újságokért. Nem ingyen ketyeg az óra, hadd menjen szegény gyerek, gondoltam, s elkezdtem olvasni. Pár perc múlva kijön a kocsmából és hív, jöjjekén is, rendelt nekem kávét. Nemigen szoktam elfogadni az ilyen meghívásokat, de kávézás után egyedül hagytam. Később azt is megtudtam, hogy a fiatalember éppen aznap szabadult a börtönből... Mondom, az egészből nem lett volna semmi, ha nem hágom át azt az íratlan szabályt, hogy az utassal nem barátkozni kell, hanem tisztességesen elszállítani a kért címre. Ez nem azt jelenti, hogy nem szabad beszélgetni, igenis kell, ha a vendég ezt kívánja. De nincs annál undorítóbb, amikor a sofőr adja a jól tájékozottat. Tudományát onnan meríti, hogy hamarosan álomba szenderülve — no meg spanyolfallal körülvéve — felkerültek a csomagtartóba. — Mondogatta is a kolléga: ha csupa ilyen utasa volna, nem mennének tönkre az idegei. Ami azt illeti, ehhez a munkához tényleg kötélidegek kellenek. A kívülálló azt hiszi: ez kényelmes munka. Beül a pilóta a vokissé óvatosabbak vagyunk a kelleténél. — Egyébként elárulom, hogy sok taxissal azért esnek meg dolgok, mert nem tartják be a vállalati szabályokat, tiltott megbízatásokat is elfogadnak. Én például, ha csak nem elkerülhetetlen, minden kétes ajánlatot viszszautasítok. Néha azonban akaratomon kívül is belebonyolóvalahogy álmos voltam, fájt a fejem, nem jön majd rosszul az a fekete — gondoltam. — Megittam, indulok vissza a Zsigához, ő meg pár perc múlva követett. Elmentünk az adott címre, ahol legnagyobb meglepetésemre kijelentette: „Öcsi, coki, nem kapsz egy árva fillért sem, mert hozzád vágok egy fél téglát." Lehervadt az arcomról a mosoly, s mivel nem vagyok vézna, határozottabbra vettem a figurát. Erre sem tért jobb belátásra, s ahogy igérte, felkapott egy fél téglát, s megdobta vele a kocsit. Nem tudom, mi lett volna a dolog vége, ha közben nem jönnek a rendőrök. Csodálkoztam, hogy termettek ott ilyen hirtelen, hiszen, amit elmesélek, alig öt perc alatt játszódhatott le. — Aztán kiderült, hogy követtek minket. Kedves utasom ugyanis a kocsmában, se szó, se beszéd leütött egy embert, egy másik alól meg kirúgta a széket. Mindez akkor történt, amikor a sokat áll a droszton treffre várva, van hát ideje átböngészni a lapokat. Az is aranyszabály, hogy a beszélgetést nem mi kezdeményezzük. Amint beül az ügyfél, a rutinos taxis látja, hogy mitévő legyen. — Az emberek többsége kifejezetten közlékeny. Állítom, egy nap alatt több családi drámáról hallok, mint egy válóperes bíró. Sajnos, ezekre figyelni kell. Nemcsak udvariasságból, hanem azért is, mert egyediek és felettébb elszomorítóak. Ha lenne egy kis írói vénám, már összegyűlt volna néhány riportkötetre való. Olyan sorsokat ismerek meg, amiket sehol másutt senkinek nem mondanának el. Hogy miért fogadnak a bizalmukba? Biztosan nem azért, mert profilból hasonlítok doktor Ranschburgra. Egyszerűen arról lehet szó, hogy a panaszukat a környezetükben nem szeretik kiteregetni. Vagy nem merik. Azt hiszem, én sem viselkednék másként. Alapjában véve 15