Budapest, 1982. (20. évfolyam)

7. szám július - Seregi László: Szelindi, a kockás pilóta

Szelindi, a kockás pilóta szeretem az embereket, de azt tudom, jobb, ha semmit sem kötök a másik orrára. így legalább nem élhetnek vissza a bizalmammal. Az utasnak én vadidegen vagyok, akit feltehetően akkor lát életében először — és talán utoljára. — Talán. Mert akadnak kínos viszontlátások is. Elmesélek egyet, ha nincs ellene kifogása. Beszáll egy csinos hölgy, zokog, törölgeti a szemét, szóval illik rákérdezni: mi a baj, miben segíthetnék? Azt hiszem, csak erre várt, ömleni kezd belőle a szó, s kirajzolódik egy nagy-nagy szerelem története. Csakhogy a boldogság nem lehetett teljes, mert a férfi, ahogy az már lenni szokott, nős, több gyerek apja. Ennek ellenére faképnél hagyná erősen középkorú feleségét, de az nem egyezik bele a válásba. Jogilag minden marad a régiben, ám a jól kereső férj befizet egy öröklakásra, amely egyedül és kizárólag az ifjú hölgyé lenne. Úgy látszik, tényleg kölcsönös a szerelem, mert a lány elhatározza, hogy elég, válaszút elé állítja a férfit, döntsön kettejük között. Ezért még arra is hajlandó, hogy elmenjen a férfi lakására, vállalva a lebukás, no meg a lebuktatás veszélyét. — És egyszerre jó gondolata támad: engem küld be valami fal szöveggel, hogy hívjam ki leendő urát. Megtettem, amit kért. Találkoztak. Az egészet elfelejtettem volna, ahogy a tucatnyi hasonló esetet, ha néhány hónap múlva a hölgy nem hozzám ül be ismét. Nem volt egyedül. Amikor felismert, láttam, hogy kiszalad a vér az arcából. Addig mesterkedett, amíg elérte, hogy az új fiú kiszálljon a kocsiból, cigiért, vagy efféléért. Amikor kettesben maradtunk, rimánkodott, nehogy eláruljam, mert akkor elveszti Őt, akinél jobban még soha senkit nem szeretett, s akihez feleségül kíván menni. — Ilyenkor aztán napokig nem lehet hozzám szólni, elátkozom azt a percet, amikor először futottam ki a drosztra. Pedig szeretem a munkámat, máskülönben aligha csinálnám, lassan már két évtizede. Azelőtt is sofőr voltam: a Fémbútor és Drótszövetgyárban. Jól éreztem én ott magam, de a haverok csábítgattak. Azt mondták, nem helyes, ha az ember megtagadja a barátait. Akivel együtt van a kocsmában, azzal együtt kell lenni a munkában is. Ilyen suta aforizmákkal akartak jobb belátásra bírni. Egy darabig még tartottam magam, de aztán betörtem. Félretéve a tréfát, akkoriban nem volt könnyű bekerülni aTaxihoz. A törzsökös dinasztiák alaposan megnézték, ki előtt emelik fel a sorompót. Főleg, ha az illetőnek nem volt semmiféle protekciója. A taxi mindig is kifizetődő szakmának bizonyult, eltekintve egykét időszaktól. — Például G. idejében — miután leszereltette a csomagtartókat — alig kerestük meg a hidegvízre valót. Akinek egy kis esze volt, fogta a kalapját, s odébbállt. Igaz, ebben az is közrejátszott, hogy éppen akkor alakult meg a Volán, és olyan csábító feltételekkel keresett gyakorlott vezetőket, hogy ugyancsak nehéz volt ellenállni a hívó szónak. A kollégák többsége pedig nem született Odüsszeusznak, hogy kiköttesse magát az árbocrúdhoz. Az az igazság, hogy aki idejében fölocsúdott, az vakon követte a marcona férfialakot öltő, viszont tele pénzeszsákot lóbáló sziréneket. Végül csak azok maradtak, akiknek a felmenőjük is kockásból mosolygott a közlekedési rendőrökre. — Érdekes dolog ám ez a dinasztia. Az emberek sosem szeretik azt a munkahelyet, ahol éppen dolgoznak. Mégis olykor egyszerre három nemzedék feszít az uniformisban, feltéve, hogy hajlandók felvenni. Miért nem állnak odább? Miért nem lehet őket elmozdítani innen hat ökörrel sem? Hogy a pénz itt csak mellékes szempont, az, gondolom, mindenki előtt nyilvánvaló. Sokat töprengtem már ezen a kérdésen, de nem találtam meg a jó választ. Igaz, borzasztó nehéz is erre úgy felelni, hogy ne hasson közhelyként. Annyi bizonyos: attól egy vállalat még nem lesz vállalat, hogy valahol valakik valamiért megalapítják. Akkor még csak jogi személy, ha jól mondom. Szerintem egy céget a dinasztiák tesznek céggé, azok adják meg sajátos arculatát. Valahol belül ezt ők is érezhetik, ezért tartanak ki jóban-rosszban, viharban, napsütésben. És nagy szerepük van a válságok, belső és egyéb bajok leküzdésében is. — A hűség, a kitartás nálunk is kifizetődőnek bizonyult. Jött az új igazgató, s minden megváltozott. Megkaptuk a Zsigulikat, s ettől fogva ismét mi lettünk az utcák urai. Príma kocsik ezek, nyolcezer kilométert is elszaladnak nagyobb javítás nélkül. Azelőtt a Moszkvicsokkal meg a Pobedákkal szinte állandóan bent gubbasztottunk a műhelyben, várva a jósorsunkra, és keresve a szakik kegyét, hátha a mi gépünket előbb hozzák rendbe. De hát csodát ők sem tehettek. Ami nem jó, ami korszerűtlen, abból meglehetősen nehéz korszerű autót varázsolni, ha mégoly remek kezű is a mester, aki védőszárnya alá veszi. Azzal, hogy állandóan cirkálhattunk az utakon, s visszaszerelték a csomagtartókat, nyomban megnőtt a forgalmunk. — A hetvenes évek elején és közepén annyit kerestünk, mint soha azelőtt. És még csak meg sem erőltettük magunkat. Az emberek zsebe duzzadt a pénztől, jószerivel a másik utcába is taxival mentek. Megtehették. És nem voltak szűkmarkúak. Persze nem vagyunk egyformák. Van, aki az erkölcsi tartását rajtunk akarta, akarja fejleszteni. Ennek nyilván nem örülünk, hiszen az alapfizetésünk ugyancsak kevés. Sajnos abból indulnak ki a bérek megállapításakor, hogy mi úgyis egy kalap borravalót kapunk. Azaz, eleve erre a bevételi forrásra építenek, s ez szerintem nem becsületes dolog. Ha annyit keresnénk, annyi lenne a borítékunkban, mint a nagy magyar átlagnak, kevesebbet lehetne hallani kikényszerített borravalókról, kétes üzelmekről. — Mire gondolok? Széltébenhosszában az a hír járja, hogy sok taxis segédkezik az éjszakai élet ismertebb figuráinak. így van-e, nem tudom. De azt tudom, hogy ha elvállalnak kétes feladatokat, azért teszik, mert máskülönben felkopna az álluk. Korántsem azt akarom mondani, hogy egyetértek velük, hogy helyeslem, amit tesznek, de úgy igazából nem tudok felháborodni. Ha holnap belázasodom, az orvos megállapítja, hogy tüdőgyulladásom van, s vagy három hétig nyomnom kell az ágyat, hát 16