Budapest, 1982. (20. évfolyam)

7. szám július - Seregi László: Szelindi, a kockás pilóta

SEREGI LÁSZLÓ Szelindi, a kockás pilóta Na, jócskán elaludtam. Ha két percen belül összekapom magam, akkor is elkések a randevúról. Oda kellene szólni, hogy közbejött valami, majd máskor találkozunk, egyébként sem olyan sürgős a dolog. Már tárcsázom is a Fővárosi Autótaxi számát, amikor hirtelen eszembe jut: nem tehetem ezt Szelindi Jánossal. Már csak azért sem, mert éppen én voltam az, aki nyomatékosan kértem, hogy pontos legyen, mert meglehetősen kevés az időm. Hát most már mindegy, nincs reggel kilenc tájban beült a kocsijába egy vasalt ruhás úr, s arra kérte, vigye el a híres-hírhedt Markóba, ahol tanúként fogják kihallgatni. Mindjárt jövök, várjon meg! — vetette oda, azzal hóna alá csapta „Nur für Diplomaten" cimkével ellátott táskáját, s eltűnt a kapuban. Már erősen besötétedett, amikor ismét felbukkant, s közölte, hogy vége a fuvarnak, valami fatális tévedés folytán bizonytalan ideig itt kell maradnia. A joviális, pirospozsgás taxisofőr nevet, hangjával majd szét-Szelindi János visszaút, vonom le a következtetést. Legjobb igyekezetem ellenére másfél órát kések. Legnagyobb meglepetésemre a kockás pilóta higgadtan fogad. Látva megrökönyödésemet, elmagyarázza, hogy neki óriási gyakorlata van a várakozásban, egy-egy délelőtt vagy délután nem számít. A múltkoriban aztán megdőlt az eddigi rekord is. Úgy veti a parányi szoba falait. Derültsége csak akkor hagy alább, amikor elmesélem neki, hogy vállalata egyik titkárnőjét illetékes helyen felhatalmazták annak közlésére: bármelyik kollégájával csak akkor beszélgethetek, ha megfigyelő, helyesebben meghallgató is jelen lesz. Az üzenetet egyébként nem vettem tudomásul. Szelindi sem. Megpróbálom mégis híven visszaadni, miket vág erre a fejemhez. Most éppen azt részletezi, hogy nem szereti, ha éretlen tacskók szórakoznak vele, tud ajánlatokat tenni a szóba jöhető személyekre, ha szegényes a fantáziám, és egyáltalán: szégyelljem magam, hogy ilyen olcsó trükköt rángatok elő, hátha így bepörög, s olyanokat kotyog el, amiket máskülönben harapófogóval sem tudnék kihúzni belőle. Aránylag nehezen hiszi el, hogy nem viccelek, amit mondtam, nem az ujjamból szoptam. S hogy vele most mégis négyszemközt beszélgethetek, az annak köszönhető, hogy benne, mintegy szabályt erősítő kivételként, tökéletesen megbíztak. — Nem értem, az egészet nem értem! Csak tudnám, mivel szolgáltak rá a többiek a bizalmatlanságra? Mi az istentől tartanak a főnökök? Csakugyan szeretném hallani, mi az, amit nem akarnak a nyilvánosság elé vinni? Na, mindegy, teszek rá, most már legalább tudom, hányadán is állunk. Persze, ha jól belegondolok, csak egy dolog van, ami borzolhatja a benti kedélyeket: a magántaxi. Mindenki számol és fél, hogy mi lesz, ha kigurulnak az utcára? Az az igazság, hogy mi, pilóták sem vagyunk nyugodtak. Ha éppen várakozunk a droszton, összedugjuk a fejünket, s azon morfondírozunk, befellegzik-e az iparnak vagy sem? Utoljára másfél évtizede volt közöttünk ilyen feszült hangulat, amikor G. vezette a céget. Nem akarom bántani, de gyanítom, hogy máshol jobban megállta volna a helyét, mint nálunk. Képzelje, egyszer a fejébe vette, hogy nem szép a csomagtartó a kocsik tetején, rontja a városképet, s elrendelte, hogy szedjük le, de tüstént. Nem vitatkoztunk, leszedtük, közben 14 >