Budapest, 1982. (20. évfolyam)

7. szám július - Kádár János nyilatkozata a Budapestnek

Kádár János nyilatkozata a „Budapestének Az idő emléket rombol, emléket ápol és emléket állít. Emléket az arra érdemesnek. Századunkban nehéz történelmi időszakok torlódnak egymásra, ezért különösen számon tartjuk, ki állt helyt — nemcsak önmagáért—, ki segített, segít megalapozni az egész nép jövőjét. Mert az idő egyszerre maga a történelem és a történelmet átélt, formáló, az életet egymásra hagyományozó nemzet tudata, amely sok tanulsággal szolgál. Ezért nemcsak születésnapi üdvözletként emeltük ki Kádár János interjúját, amelyet 1967-ben lapunknak adott. Célunk az, hogy egy friss lélegzetvételnyi időre megálljunk, és visszapillantsunk az elmúlt évekre, évtizedekre, erőt gyűjtve a jövő munkájához. Ami a népet szolgáló vezető és a nép kapcsolatát illeti, megállapíthatjuk, hogy Fiúmétól, illetve a kis Somogy megyei falutól, a „sárba ragadt fészektől" Budapestig emelkedő ív nemcsak az ország felelős vezetőjének személyes életpályája, hanem az egész magyar nép felszabadulás utáni, nem földrajzi értelemben vett emelkedésének az ive is. Az egybeesés megfogalmazása szinte jelképes, de — mint minden jelkép mögött — itt is a valóság ténye áll. Többek között az, hogy ennek az emelkedésnek az alapja az utóbbi évtizedekben létrejött egység. Bebizonyosodott, hogy a bajban, a küzdésben, az építésben, a gyarapodásban egybeesnek az egyéni életsorsok a nemzet sorsával. Az egységet pedig támogatta a bizalom. Bizalom az olyan vezető iránt, akinek a népbe vetett bizalma megsokszorozta a közösség erejét. Századunk embere nap mint nap különböző döntések előtt áll, a bizalom megkönnyíti és segíti a helyes döntést, mindez pedig már összefügg a tágabb egyéni szabadsággal. A sorokból, hetven év történelmi tanulságaiból azt is leszűrhetjük, hogy szembe kell nézni az élet kihívásaival bármely nehéz helyzetben is, különösen annak, aki a közösség szolgálatával jegyezte el magát. A vállalásnak ez az eszköztelen, józan bátorsága is hozzásegítette nemzetünket, hogy létét fenyegető megrázkódtatások után, immár egy negyedszázada történelmünk során eddig még soha nem tapasztalt anyagi és szellemi felemelkedés közepette végezhessük az építés munkáját, megbecsüléstől övezve, békében. ,,A kezdeti alapokon kívül mindent, amit életemben értékesnek tartok, munkás és budapesti mivoltomnak, itteni életemnek köszönhetek" — olvashatjuk a történelmi adalékul szolgáló, ugyanakkor igen személyes jellegű interjúban, melynek elolvasása után sok mindent megértünk, jelenünket, jövő célkitűzéseinket. A megértés pedig mindig a megvalósításra ösztönöz. Tudjuk, hogy Kádár elvtárs nem budapesti születésű. Mindenekelőtt arra kérjük, mondaná el: mit jelentett az első találkozás Budapesttel? Hatéves koromig egy kis Somogy megyei faluban nevelkedtem, amely petróleumlámpával világított, szalmatetős, zsupfedeles házakból állott. Sárba ragadt fészek volt, de az volt az én világom, ott minden teremtett lelket, minden fát, bokrot, dombot és patakot ismertem. Onnan kerültem 1918 őszén egyenest a fővárosba, anyám akaratából, aki azt kívánta, hogy itt járjak iskolába, és városi ember legyen belőlem. Amikor a Déli pályaudvarról kilépve megláttam, majd megismertem Budapestet, el nem mondható hatást tett rám, ez azonban érthető. Itt láttam először aszfaltot, kövezett utat, villanylámpát, emeletes házat, villamost, földalattit, gépkocsit, repülőgépet, mozit és más, addig ismeretlen csodát. Es itt láttam először tengernyi ismeretlen embert. Mindez egyszerre volt csodálatos, idegen és félelmetes is számomra; bevallom, jó pár évig idegen maradt és nem nagyon tetszett nekem Budapest. Laktam a Belvárosban, majd a XIII., a VII. és a VI. kerületben, és fokozatosan, jól megismertem Budapestet. Annál is inkább, mert anyám két gyermekét egyedül nevelő, szakképzetlen munkásnő lévén, nekem az iskola mellett sokat kellett dolgoznom otthon is, és különféle megbízásokkal járnom a varosc. De a városban jöttem-mentem maradék szabadidőmben is. A falun az erdőt, a mezőt, a határt jártam, ezért Budapesten is kifelé törekedtem, oda, ahol szabadabban lehetett lélegzeni, s a tekintet elől nem zárta el a látóhatárt a házak sűrű tömkelege. Egymás után fedeztem fel és lett kedvenc tartózkodási helyem a Duna partja, a Télikikötő, Lágymányos, Kelenföld, Gellérthegy, Sas-hegy, Városmajor, Szúnyog-sziget, a Városliget, a Népliget. A tanulás és a munka mellett, természetesen, játszottam is a korombeliekkel, labdáztunk, ahol, amikor és amivel csak lehetett. Miután a betűt jobban megismertem, szenvedélyemmé vált az olvasás, elolvastam minden könyvet, ami csak a kezembe került. A lakásban nem volt hely, mi sokáig itt Budapesten is petróleummal világítottunk, ezért szokásommá vált, hogy késő este, az utcai lámpák akkor még gyér világánál, a járda szélen ülve az utcán olvastam. Tudjuk egy visszaemlékezéséből, az Anti-Dühringet is így olvasta el tizenhat éves korában. Igen, ez valóban így volt. Engelsnek ez a nagy műve volt az első marxista könyv, amely a kezembe került. Az egyik szakszervezetben nyertem egy ifjúsági sakkversenyen, a Havas utcában. Keményen megdolgoztatott engem ez az első marxista olvasmánynak igen nehéz könyv. Sakkjáték révén jutottam hozzá, és a hiúságom is sarkallt abban, hogy nyolc hónapon át számtalanszor elolvassam, míg végül is azt nem hittem, hogy megértettem. Akkor még nem tudtam, hogy egy alapvető marxista művet nem „elolvasni", hanem tanulmányozni kell. Mikortól tartja magát érzésében, szemléletében ,,budapestinek?" Budapesti tartózkodásom első nyolc-tíz évében afféle „kétlaki" életet éltem. A tanév idején mint „budapesti lakos" itt jártam iskolába és dolgoztam, a nyári hónapokban pedig falun, tanyán éltem, az első években Somogyban, később Pest és Békés megyében. Falun is dolgoztam, és fizetségként lisztet, szalonnát kaptam. így tudtam elvégezni a négy elemi után a polgári iskola négy osztályát is, ami nagy szó volt akkoriban a magamfajta szegény sorsú gyermek esetében. Amikor ipari tanuló, majd szakmunkás lettem, befellegzett az én nyári falusi útjaimnak is, mivel az iparban akkor semmiféle szabadságot nem adtak. A gyermekkoromban folytatott „kétlaki" életem hátrányaként sokat szenvedtem attól, hogy Budapesten „falusi", a faluban pedig „pesti" volt a nevem, s alapjában idegenként kezeltek kortársaim itt is, ott is. A húszas évek végétől, tizenhat éves koromtól számítom magam budapestinek. Hálás vagyok a sorsnak azért is, hogy korai gyermekkoromban a természetet, a falut, a falusi embert ismertem meg, s azért is, hogy végül városi, munkásember, és éppen budapesti lettem. A kezdeti alapokon kívül mindent, amit életemben értékesnek tartok, munkás és budapesti mivoltomnak, itteni életemnek köszönhetek. Hogyan változott, gazdagodott érzéseiben, szemléletében ez a fogalom, hogy „Budapest"? Közel ötven éve találkoztam először Budapesttel, s azóta nemcsak én, a város is nagyot 2