Budapest, 1982. (20. évfolyam)

6. szám június - Berey Katalin: Szanáltak minket...

FORUM hogy nem fogadhatom el. Mentem a tanácshoz, mentem... Korábban albérletben laktam, tíz évig. Azt mondták, nem tudnak adni... Aztán egyszer a H.-néhoz bejutottam. Azt ígérte, ad lakást... Na most ez szövetkezeti lakás volt, az illető, akinek eredetileg adták, nem tudott befizetni. Mondta, hogy fogjam be a számat, mert még ezt se tudja akkor..." „Tudtuk már, hogy bontanak. Bementem. . . Mikor lehet számítani, mondom, a lakásra. Tessék elmenni, nincs semmi se... Hívom föl, azt mondja, nem telefontéma. lakni? Hát, mondom, vagy viccel velem, akkor meg rájok borítom az asztalt... Nekem megfelel egy másfél szobás, ketten vagyunk a nejemmel. Úgyhogy nem telt bele egy hét, mentünk az ótépébe. Mindjárt a pénzt fizettem. Egy kicsit rá kellett menni. Tetszik érteni, rámenősnek kellett lenni. En tudom, a nő mért volt olyan... Várta a bélést. Hát hogy adjak én bélést, amikor nekem sincs. Akkor nagyon nyomták a Békásmegyert, az is akkor volt épülőben. Ok emezt nyomták meg a Fehérvári utat. Oda nagyon sokat tettek. Őneki meg a zsebibe nyomták..." Este mindjárt bementem. Nem volt félfogadás. Hát... azt mondja, ide a környékre nincs... Megkapok egy papírt. Békásra. Kimentünk. Keresem a kulcsos nénit. Nem lehet fölmenni... Dehogynem, csókolom... Odaadtam tetszik tudni, hogy van, egy húszast. Másképp nem lehet. Új lakás volt, nagyobb, mint ez, de én tudtam, hogy nem akarok odamenni lakni. Na, hétfőn, irány a tanácsháza. Azt kérdik, nincs magának szája... Dehogynem, mondom. Hát maga itt dolgozik a tanácsnál. Mondom, igen, harminc éve, hogy tömbös vagyok. Nem bírta mondani... Mit kell azon mondani. Nem tüntetek én azzal. .. Hát hol akarnak nekünk eredetileg a Kerepesi úton ajánlottak föl lakást, dehát a baráti körünk, az ismeretségünk... Idős emberek vagyunk, ragaszkodunk ehhez a helyhez. Itt éltük le az életünket. Azt kérdezték, ha egy régi kétszobást adnának nekünk, elfogadnánk-e? Ha már az én koromban egy költözködést vállalok, akkor kényelmet szeretnék. Itt nem tudnak biztosítani, akkor Békásmegyeren... Az nem felelt meg, mi ehhez a környékhez ragaszkodunk. Hogy teljesen reménytelen... Nem baj, ráérünk, ugye, nekünk nem sürgős. De a hely kellett, bontani. A végén ezt fölajánlották, rögtön megfelelt. A régi szomszédom, akivel jó viszonyban voltunk, itt lakik, vele van kapcsolat. A többiek szétszóródtak. Harcoltak egy ideig, hogy idekerülhessenek. Aztán látták, hogy nem megy..." „Tíz évig bent volt a lakáskérvényem, de nem biztattak soha semmivel. Mindig azt mondták, hogy más mennyivel rosszabb helyzetben van. Tíz év.. . Addig itt albérletben laktunk. A szobánk vizes volt. Leomlott a fal, nem győztük csináltatni. A nagyobbik is asztmás volt a nedves lakástól. Csupa v letlenségből sikerült idekerülni. Az elődünk.. . valamit kibeszélt. Hogy valamit ígért a lakásért. És hirtelen kellett valaki. És mivel ott helyben volt a férjem, ott dolgozott akkor... így sikerült csak. Az volt a bosszantó, hogy mikor már eljöttünk, utána jöttek csak ki megnézni, hogy lakunk. . ." „Nekünk először kijött, hogy Békásmegyer. Azt mondták, hogy itt nincs. Fogalmam sincs, hogy mekkora volt a békásmegyeri lakás, ki se mentünk. Nincs egy fű, fa, egy szál bokor, egy semmi. Idáig érő sár. Kiépített utak nuku... Pedagógushiány, orvoshiány, ellátáshiány... Én meg mondtam, majdnem bőgve, hogy én már pedig nem... Szóval, ha ez így nem, akkor várunk. De kétségbe voltam esve, hogy esetleg még fél évet vagy egy évet, vagy akár több évet kell várni. Álltunk sorba... És akkor előttem az a nő csinálta a cirkuszt. Végül is ittenit kapott. Én közvetlenül utána mentem be. Akkor, ki tudja, miért, de úgy adta nekem ezt a lakást, hogy ha kimegyek, ne mondjam meg. Ebben a házban akkor két-három lakás is volt_De akkor már más ház is állt. Úgyhogy gyakorlatilag abba is lehetett volna. Itt adott egyet a tizedikre először. . . És nem szól senkinek. . . A tizedikre... Egy disznóság, pici gyerekkel. Ezt tudja az ember, hogy ha kis gyereke van, vagy öreg a néni. . . Ebben a házban is bottal járó iszonyatosan öreg nénik laknak a tizediken. Ez az, amit nem volna szabad megcsinálni. Amikor itt elromlik a lift, képzeld el azt az egyedülálló nyolcvanhét éves bottal járó, beteg asszonyt, hogy az mi az istent csinál. Hát tudom! Körülbelül két óráig járja meg a tíz emeletet. Na de hát annak enni kell, meg el kellene magát látni. Nem is az volt a legnagyobb disznóság, hogy minket oda fel akartak tenni, mások is laknak ott fent gyerekekkel, majd csak megnőnek egyszer, mindegy. De hát a legkisebbet akkor még kézben kellett cipelni, jó ideig. Ezt a nénit is valahonnan kiszanálták. Valószínű, hogy innen a környékről. De nem csak ez az egy néni van." „Afiaméknak nem akartak lakást adni. Hét éve laktak már szükséglakásban... Volt egy ilyen szertárszerűség. . . olyan tíz méter hosszú és hat méter széles, egy bejárata volt. Valamikor asztalosműhelynek használ-29