Budapest, 1982. (20. évfolyam)

6. szám június - Szamosi Ferenc: Tenyérnyi földkerekség

Szántó Piroskának —, a csontkarok, csontmedencék, csontcsigolyák, a hústalan hideg csontok nem a halál diadaláról szólnak, hanem az életéről: szerelemről, ölelésről, szeretőkről, akik talán valami végső bizonyosság birtokában perelnek az enyészettel. Látnivaló: lírai költői metaforák ezek. * Szántó Piroska mindig is magyar festő akart lenni, ami persze nem azt jelenti, hogy valamiféle gatya-csikós-gulyás-puszta-délibáb romantikás festészetet akart csinálni, hanem azt, hogy eleve lemondott arról, hogy mondjuk Francis Bacon, George Mathieu vagy Jackson Pollock legjelesebb honi átírója, magyarítója legyen. Magyarul akart festeni, s ez tán nem is más, mint egy tűnő lélekrajz, kis hír egy tájról, egy történelemről, egy tenyérnyi földkerekségről, kis hír egy hamisítatlan kedély olykor gyönyörű szárnyalásáról. Ki vitathatná: így magyar, így európai M. S. Mester, Ferenczy Károly és talán mindenekelőtt Csontváry-Kosztka Tivadar és még szép számmal honi piktorok. Szántó Piroska is. Kancsóka, 1974 Szerelmesek III., 1976 tető izmusok divatos csábításait; ő maradt, aki volt, festő, aki tudja, hogy neki mit kell csinálnia, festő, aki igazán nem követ senkit, sem iskolát, sem csoportot. Ezek szerint nem hatott rá senki sem? Ezt nem hiszem: olykor montázstechnikával szerkeszti képelemeit, de nem az izmusok, még kevésbé az ártok határozzák meg művészetét, hanem a valóság, a természet — amely így, persze, még semmi, mert az határtalan, parttalan, kifejezhetetlen és megfoghatatlan —, abból is a virág, a mezei virág, a ló, a pillangó, a népi pléh és kő Krisztusok és a szerelem, az ölelés. Őszinte, tiszta, szubtilis poézis az ő művészete, mint láttuk, imitációtól mentes, még az imitáció okcidentisztől is. Olyan művészet, amely sokszor lemond a kép felékszerezéséről, felcicomázásáról, azt is mondhatnám, vizuális szekszepiljéről, hogy azt a sokszor, nagyon sokszor, de elegszer soha ki nem mondható költői (ez ugyananynyi, mintha, azt mondom, valóságos) igazságot elmondja: szebb, szeretetre méltóbb, gyöngédségre sóvárgóbb, erősebb és esendőbb, királyi koronával pompázóbb, koszlott rongyruhával koldusabb teremtménye nincs is a Földnek az embernél. Vagyis szánandóan csodálatos. Ezt festi bele Szántó Piroska az ő virágaiba (mezei virágok ezek, plebejus, paraszti teremtmények), ezt festi bele pléh Krisztusaiba (dolgos szántóvetők, halászok ezek), ezt festi bele sebzett tekintetű lovaiba, akik (igen akik!) olyanok, mint a Raszkolnyikov álmában megjelenő szegény pára, akit részeg duhajok gyaláznak, vernek agyon, olyanok, mint Chagall tintakék ege alatt a dideregtető hajnal metsző szürkéslilájában egy piros konflisba fogott, csonttá aszott gebe, akit a gazdája otthagyott egy pompás palota kapuja előtt. Es a Nápolyi ló? Azt meg mindenféle tarkabarka csüngőkkel, fityegőkkel, kisharanggal, csengettyűkkel, buja színekben pompázó virágkoszorúval aggatták tele, a tekintete akár egy megcsúfolt bohócé. A Szerelmesek ölelkező csontvázai — emlékezetes sorozata ez 26