Budapest, 1982. (20. évfolyam)

6. szám június - Szamosi Ferenc: Tenyérnyi földkerekség

elemző, műtárgynéző vagyok, engem aztán egyáltalán nem zavar, ha a művész képeit megnézem, s nincs kész koncepcióm, sőt, prekoncepcióm. Eszem ágában sincs előre gyártott elméletek Prokrusztész-ágyába gyömöszölni a művészt. Azt se tudnám megmondani, hányszor esett meg, hogy jegyezgetés, szemlélődés, kellemes vagy kevésbé kellemes beszélgetés után, utcán jártamban töprengve, elgondolkodva a látottakon, el ne fogjon az adornói kétely: lehetséges-e még művészet a mi korunkban, Auschwitz után, egy végső pusztulással fenyegető században? Ezt a nagyon is kézenfekvő, természetes, elnémíthatatlan kételyemet (lehet szakmai ártalomnak is nevezni) annál is inkább meg kellett fogalmaznom, mert hát erről esvén szó, kiderült: Szántó Piroskától idegen minden fajta végső művészetfilozófiai kérdéssel való bíbelődés, számára a festés az elképzelhető legtermészetesebb tevékenység. Olyan, akár valamely vegetatív funkció, evés, alvás, lélegzés, szóval valami, ami nélkül nem képzelhető el az élet. Pedig az élete (lehet ezt elválasztani a festéstől?) bőven adhatott volna alkalmat, hogy vakmerő szellemi-festői kalandózásokra-portyázásokra vállalkozzon. Hát nem vállalkozott. Pedig kortársként végig élte a huszadik század művészetének kataklizmás földrengéseit, a könnyű, gyors, kommerciális sikerekkel is kecseg-Magyar messiások Nem tudom, hány műteremben jártam életem során. Mindenesetre nagyon sokban. A Szántó Piroskáé nem is igazi műterem: egy nagy, Dunára néző szoba neveztetett ki atelier-nek itt a rakparton, egyik fele padlótól mennyezetig üvegből van. A szomszéd szoba Vas István költőé. A polcokon roskadásig könyvek. Egy „titkos" folyosóról, itt is könyvek, ajtó nyílik az utcára (művészbejárat?), a műterem egyik sarkában rendbe rakva sorakoznak a festmények. Szenvedélyes műtárgy-Népdal Szarkofág, 1973 25