Budapest, 1982. (20. évfolyam)

6. szám június - Barna István—Bárdos Lajos: Emlékek, anekdoták a Tanár Úrról

Balról jobbra: Kálmán Oszkár, Horusitzky Zoltán, Kerényi György, Ádám Jenő, Székelyhidy Ferenc, Karvaly Viktor és Palló Imre BARNA ISTVÁN: . A Kodály-legendárium legbájosabb történetei közé tartoznak azok, amelyek a Mester híres és hírhedt szűkszavúságáról, lényegretörő kijelentéseiről szólnak. íme, az egyik: Kodály nemigen állhatta, ha a Zeneakadémia folyosóján megszólították, amikor órára ment, vagy onnan jött. Mindenkivel szóba állt természetesen, de mindig a maga idején. Nevezetes népzeneóráinak hallgatói — és ilyenek a népzene kötelező tárggyá történt előléptetése után (ami ugyancsak Kodály műve volt) igencsak sokan voltak — a szokásos félévi indexaláírásokat természetesen a félév első óráin bonyolították le. Persze voltak, akik még Kodálytól is „lógtak", olyanok, akik ezt a „melléktárgyat" nem tartották fontosnak. Nos, néhány ilyen hallgatónő, aki akkor eszmélt rá, hogy indexéből hiányzik Kodály aláírása, amikor már egyeztetésre sürgősen be kellett adni az indexeket az irodába, lesben állt a tanterem előtt, és várta, hogy a Tanár Úr kijöjjön óra után. Kodály kilépett a teremből, az egyik lány kinyitott indexszel odalépett hozzá: „Tanár Úr, egy pillanatra..." Kodály megállt, egy pillanatig némán, majd így szólt: „Már elmúlt" — és békésen tovább-ballagott. * A másik ilyenféle Kodályiáda a harmincas évek közepe táján történt. Egy rendkívül ambiciózus hangszeres növendék Kodálynál is „be akart vágódni", és ezért népzenei tárgyú tanulmányt írt. Odasündörgött a Mesterhez, aki éppen zeneszerzésórájáról jött kifelé: „Tanár Úr kérem, írtam egy népzenei tanulmányt. Tessék szíves lenni elolvasni, és véleményt mondani!" Kodály ránézett, szó nélkül zsebrevágta az irományt, és továbbment. Hetekkel később az ifjú titán hasonló körülmények között, tehát zeneszerzés-óráról kijövet, megint odasettenkedett Kodályhoz és megkérdezte: „Tanár Úr, kérem, el tetszett már olvasni a tanulmányomat?" Kodály meg sem állva így válaszolt: „Még nem". És ez így ment hónapokon keresztül. A növendék odament, megkérdezte — Kodály válasza mindig ez volt: „Még nem". Sok idő eltelt, mire végre valahára választ kapott. De aligha örült neki. A szokásos kérdésre, hogy elolvasta-e már a dolgozatot, Kodály igennel válaszolt. — „Es?" — kérdezte reménykedve, bizakodva a delikvens. — „Rossz" — válaszolt Kodály anélkül, hogy tempós járásán változtatott volna. BÁRDOS LAJOS: Személyes kapcsolatom nem volt vele. Egyfelől Kodály nagyon jól távol tudta magától tartani az embereket — másfelől sokkal jobban tiszteltem, semhogy magánügyekkel foglaljam le felbecsülhetetlen értékű munkaidejének csak egy percét is. Mégis, van egy kedves, nem muzsikus emlékem róla. Mi 1925-ben végeztük nála a zeneszerzést. Tíz év múlva meghívta lakására ezeket a volt növendékeit. Könnyű kis hideg vacsora, nem túl bőbeszédű társalgás. . . Aztán egyszer, miként az társaságokban elő-előfordul, véletlenül beállt a teljes csend. Ekkor Kodály Emma asszonyhoz fordult: — Nem látod, milyen álmosak a vendégek? Miért nem hagyod őket aludni menni? Nem volt még negyed tíz... Azóta se dobtak ki sehonnan ilyen finom szellemességgel... Emma asszonnyal 17