Budapest, 1982. (20. évfolyam)

6. szám június - Császár Nagy László: Felvétel nincs

tál/vezető veszi át a szót. Ő mindenekelőtt részvétét fejezi ki, hiszen pályatársaim már minden megírhatót megírtak erről a témáról. Vizsgálatok, tanulmányok, cikkek vannak tehát, a munkaerő mégis állandóan fogy. így a KIPSZER-nél is vannak olyan munkakörök, amelyeket évek óta nem tudnak betölteni, vagy csak alacsonyabb végzettségű munkaerővel. Újabb jelenség, hogy már az adminisztratív állományt is megkörnyékezi a létszámhiány. A főosztályvezető véleménye szerint a munkaerő megcsappanásának fő oka a termelőszövetkezeti mozgalom megerősödése. Ennek következménye, hogy a korábban vidékről bejáró dolgozók biztos megélhetési forrást találnak odahaza. A melléküzemágak megerősödése is nehezíti az iparvállalatok helyzetét, hiszen ezek jobb munkakörülményeket, kedvezőbb munkaidőbeosztást, több fizetést ígérhetnek dolgozóiknak. Nem szabad azonban lebecsülni azt a tényezőt sem, hogy az ötvenes évek óta nem emelkedett a napidíjak, a különélési pótlékok összege, s ez nem ösztökéli a dolgozókat, hogy bejáróként a fővárosban vállaljanak munkát. Ami pedig a társadalmi okokat illeti, szólni kell arról, hogy — a főosztályvezető szerint — a társadalom tagjainak tudati színvonala nem emelkedett jólétükkel arányosan. — Evek óta csökkenő létszámmal teljesítjük terveinket, és ezt csak a termelékenység növekedésével tudjuk elérni. Kénytelenek vagyunk jobban gazdálkodni a munkaerővel, mint korábban. Mindenki ott dolgozzon, ahol legjobban tudja hasznosítani képességeit. Különösen a külföldön dolgozó munkatársainknál törekszünk arra, hogy szakembereink tisztában legyenek más szakma alapfogásaival is. Külföldön különösen nem tékozolhatjuk a munkaerőt. Ezért aztán megesik, hogy az ács végzi a zsaluzást, és a lakatos sem ijed meg, ha ácsszerszámokat kell kezébe venni. Igen ám, de nem mindenki képes más szakmába besegíteni. Ebben nyilván szerepe van a szakmunkásképzés túlzott specializálódásának is, mégsem ezt hangsúlyoznám. Inkább azt, hogy hány embert kell rábeszélnünk az általános iskolai végbizonyítvány megszerzésére. Ez, csakúgy, mint a pályamódosítás, sok pénzbe kerül a vállalatnak. Vagyis nekünk kell megfizetni mások több éves, évtizedes mulasztásait. Márpedig semmi nem indokolja, hogy csaknem négy évtizeddel a felszabadulás után ilyen gondjaink legyenek. — De akkor sem egyszerű a munkások átirányítása más munkakörbe, ha megvan a szükséges szakképesítésük. Három éve a gazdaságosság érdekében próbáltunk lépni. Mit gondol, mi lett a vége? Alig győztük az igazoló jelentéseket írni és magyarázkodni. Még ma is gyárthatnánk a számunkra gazdaságtalan horganyzott vödröket, ha nincs olyan szerencsénk, hogy találunk gyártót a termék készítésére. Elmondani könnyű, miként gazdálkodhatnánk jobban a munkaerővel. De a jogszabályok sem segítik mindig a vezetőt ebben a munkában. Az sem világos, miért kell megvédeni a munkást a szocialista vezetőtől? De kérdezem magától, melyik vezető jár szívesen hónapokig bíróságra, hogy bizonygassa: a munkás ittasan jött dolgozni? Inkább elnézi a fegyelem megsértését. — És miként gazdálkodunk az értelmiségiek munkerejével? Nem jól. Nem csupán azért, mert egyes szakon „túltermelés" van, hanem azért sem, mert minden mérnök a tervezőasztalhoz akar ülni. Okleveles tervezőmérnökökkel már Dunát lehet rekeszteni, kivitelezői munkára viszont alig akad vállalkozó. Jóformán műszaki rajzolót sem találunk. így a mérnök veszi át a rajzoló feladatát. Úgy vélem, három tényező megváltoztatása elősegíthetné a munkaerővel való ésszerűbb gazdálkodást: a vezetők önállóságának és ezzel együtt felelősségének növekedése, az anyagi differenciálás erőteljesebb érvényesülése és a társadalmi tudat változása. A munkaügyi osztály vezetője újabb gyógymódként említi az érdekeltségi rendszer elterjesztését. Náluk ugyanis a dolgozók harminc százaléka úgynevezett egyöszszegű utalványban kapja fizetését, vagyis pontosan meghatározzák, hogy egy munkát mikorra kell elvégezniük, és ezért mennyi munkabértfizetnek. Az egyértelmű megállapodásnak eddig csak a kedvező tapasztalatai ismertek. A Pátria Nyomdában Medvegy András munkaügyi osztályvezető a gondjai mellett már jót is tud mondani. — Az örökös hiányra való hivatkozás gyakran csak vállalati érdekből fakadó magyarázkodás. Sok vállalat ugyanis egy valójában fölösleges, de sebtében bármilyen munkára bevethető munkaerő-tartalékot alkalmaz. Ez az arány esetenként eléri a foglalkoztatottak tíz százalékát is. Es akkor még nem esett szó arról a becslésem szerint 10—20 százaléknyi tartalékról, ami a munkaszervezés fogyatékosságai, az elavult gépek és a hiányos érdekeltség miatt csaknem mindenütt megvan belső tartalékként. A mi életünket is nehezítette ez sokáig. Előrelépésre a technológiai változások kényszerítettek. A szedőüzemünkből sok embert máshova kellett helyezni. Nyilván ezért nem lelkesedett mindenki. De itt is sok múlt a végrehajtás mikéntjén. Ezeknek a szakembereknek olyan állást találtunk, ahol a szakmájukban dolgozhatnak, és anyagilag is jobban járnak. Tehát korrektül rendeztük sorsukat. Akik maradtak, azoknak pedig világosan megfogalmaztuk a követelményeket. Olyan érdekeltségi rendszert dolgoztunk ki, amelyben a jól dolgozók megtalálják számításukat. A kapura kitettük a táblát: Felvétel nincs. Ezt saját dolgozóinknak is szántuk, hogy töprengjenek rajta, s az eredmény nem maradt el. Fegyelmezettebb lett a munka. Aki ittasan jön be, már az első esetben alapbércsökkenéssel járó fegyelmi büntetésre számíthat. Már a második alkalommal fegyelmi elbocsátás lehet a határozat. Másoknak is jogukban áll hasonlóan eljárni, mégsem áldozták fel a belső tartalékot, pedig ez gyakran visszahúzó erő. A termelés nagy versenypályáján a sprinter nem startolhat ólommellényben. Több helyen még ma sem a teljesítményt fizetik, hanem azt, hogy valaki harminc éve ugyanannál a munkapadnál dolgozik. Akkor is ezt értékelik, ha munkájának semmi hasznát nem vették. Napjainkban még sok tényező gátolja a helyes gazdálkodást a munkaerővel. A szabályzók sem mindig ebbe az irányba hatnak, olykor pedig ellentmondásosan változnak, és ez csak fokozza a tanácstalanságot. Az első lépéseket a vezetők kiválasztásánál kell megtenni, hiszen a termelést megelőzi a szervezői és vezetői tevékenység. Nehéz a műszaki értelmiséget lelkesíteni, amikor egy szakmunkás harminc százalékkal többet keres egy beosztott mérnöknél. Egy-egy foglalkozás elismertségét az anyagi javak alapján ítélik meg. Ha a jól felkészült szakemberek bérét nem a végzett munkájuk eredményéhez igazítjuk, előbb-utóbb ők igazítják a munkát a bérükhöz. * Ide kívánkozik annak a beosztott mérnöknek az esete, aki éveken át kitűnő munkával szerzett elismerést munkáltatójának. Vállalata nem akart hálátlan maradni. Hogy fizetését emelhessék, kinevezték osztályvezetőnek. Azóta könyvel, intézkedik, jelentéseket fogalmaz. Elvész a papírmunkában. Néhányan suttogják, megártott neki az elismerés, de akik közelebbről ismerik, tudják, leginkább az idegesíti, hogy eddigi lételemétől, a munkától fosztották meg. Vajon jól gazdálkodnak ott a munkaerővel? — Sajnos még nem — jegyzem a munkahelyi pszichológus borongását. — A fejlettebb országokban, a belépőnek napokig beszélnek a gyárról, elmondják, mit várnak tőle, elhitetik vele, hogy munkája nélkülözhetetlen része a termelésnek. Mutasson nekem egy munkahelyi vezetőt, aki legalább néhány óráig hajlandó foglalkozni egy munkással, képes beszélni szerepéről. Aligha talál. Szép fogalmak már vannak, beszédeket mondani is megtanultunk. Csak éppen azt tévesztettük szem elől, hogy az a munkaerő, amellyel a feladatokat meg kell valósítanunk — az ember. 16