Budapest, 1982. (20. évfolyam)
6. szám június - Császár Nagy László: Felvétel nincs
Csalogatni, csábítgatni, becézgetni már tudjuk a munkaerőt, a munkáltatók olykor még gügyögni sem restellnek. De gazdálkodni vele — e tudományt legfeljebb még csak tanulgatjuk. Legalábbis ezt tükrözik a Dél-budapesti Munkaerőgazdálkodási Hivatal várószobájában kirakott szórólapok. Ime az egyik: ,,Köszöntjük Önt, és szíves tudomására hozzuk, hogy feladataink ellátására keresünk..." Egy másik: ,,Gyárunk a város szívében fekszik, a könnyű megközelítés miatt rengeteg időt takarít meg..." Harmadik: „A munkarend természetesen ötnapos, szabad idejének kulturált eltöltéséről közművelődési szervező munkával gondoskodunk. Gyárunk nagy családja, törzsgárdatagsága várják Önt és Családját, barátait, ismerőseit." Egy közkedvelt termékeiről ismert gyár munkaügyisei pedig a sportolási, szórakozási és kulturális lehetőségek ígérgetése mellett tanfolyam elvégzésére is módot kínálnak: az állattartókat pedig takarmánypótlóval édesgetik. Kalocsai Henrik, a hivatal megbízott osztályvezetője adatokkal is felkészült beszélgetésünkre. A számok azt tanúsítják, hogy mióta a hivatal szolgáltató intézményként működik (a kötelező munkaerő-közvetítés megszüntetése óta), jelentősen visszaesett az ügyfélforgalma. A megbízott osztályvezető adatai szerint 1980-ban 75 ezren fordultak meg a két budapesti hivatalban, 1981-ben már csak húszezren. Ennek legfőbb előnye, hogy itt a hivatalban már 20—25 percet is foglalkozhatunk egy-egy ügyféllel. Viszont azok is bekerülnek a statisztikába, akik telefonon kérnek tájékoztatást a felkínált állások listájáról. így az is előfordulhat, hogy valaki (ha telefonérdeklődés után személyesen is megjelenik), már duplán növeli a statisztikát. Valóságunk igazabb megismerése érdekében azonban inkább gondolatokra és tettekre van (lenne) szükség. Akár kezdhetjük is: — Ügyfélforgalmunk nem jelzi a valóságos munkaerő-keresletet, mert a vállalatok nem közlik minden igényüket. Több munkakört ugyanis saját erőből, esetleg egy-egy dolgozójuk ismeretségi köréből töltenek be. Nálunk többnyire csak a problémás emberek jelennek meg. Vannak vállalatok, amelyek a belső tartalékok feltárása helyett tartalék munkaerő képzésére törekszenek. A hazai munkaerőmozgásról többnyire egydimenziós vizsgálatok készülnek. A munkavállalót senki nem kötelezheti arra, hogy megindokolja állásváltoztatását. így többnyire a szociális körülményekre, közelebb eső munkahelyre hivatkoznak. A bátrabbak azt is elmondják, hogy valamiben nem értettek egyet főnökükkel, azt azonban nem veszik jó néven, ha ezt papírra vetjük. Érdemes lenne elgondolkodni ezen. A munkáltatóknak ugyanis előbb-utóbb el kell dönteniük, hogy kiről mondanak le: négy-öt jó szakemberről vagy egy rossz vezetőről. Ezek a tapasztalatok is azt igazolják, hogy a vállalatoknál hiányzik a munkaerő-gazdálkodáshoz elengedhetetlen elemző munka. A jogszabályok se mindig segítik elő, hogy érvényesüljenek a gazdaságosság követelményei. Tudok olyan gyárról, ahol a több milliós értékű gép — amelyen világszerte keresett terméket gyártanak — azért üzemel csak egy műszakban, mert a targoncavezetőnek másutt többet tudnak fizetni... * Egyik nagyvállalatnál dolgozó közgazdászszal folytatom a beszélgetést, akinek nevét — miután munkáltatója nem tartja indokoltnak a közszereplést — elhallgatom. A szakember szavait azonban névtelenül is érdemesnek vélem a továbbgondolásra: — A gyűléseken már nagyszerűen el tudjuk mondani a munkaerő-gazdálkodással és termékszerkezet-váltással kapcsolatos tennivalóinkat. Ezek megvalósításához azonban korszerűbb gépekre lenne szükség. De napjainkban a vállalatnak sokkal inkább az az érdeke, hogy milliós értékű gépek helyett havi 2800—3000 forintért alkalmazható munkaerővel oldja meg feladatait. Nem is szólva arról, hogy a korszerű gépek műlépni kell ködtetéséhez, az adatok betáplálásához olyan emberek kellenének, akik megbízhatóan kezelik ezeket a masinákat. Ezért aztán sok üzemben inkább igyekeznek tartalék munkaerőt felhalmozni a gyakori tűzoltómunkához, mintsem gazdálkodni az emberek képességeivel. Ehhez jó normások is kellenének. De az ötvenes évek első felének gyakorlata eltorzította a köztudatban a normások tevékenységét. Néhol egyenesen „embernyúzónak" nevezték őket, egy-egy vállalat feszített terveit ismerve talán nem mindenütt alaptalanul. A köztudat lassan változik, és ma már senki nem vállalja szívesen ezt a munkát. Ki akarja a népszerűtlenséget, amikor szakmunkásként kétszer annyit is megkereshet? Nem is szólva arról, hogy a normás munkáját is befolyásolják olyan tényezők, mint a gyakori anyaghiány. Hiába kap a dolgozó egy munka elvégzésére három napot, ha csák a harmadik nap reggelén érkezik meg az anyag. Olyan ördögi körök ezek, amelyekből nehéz kilépni. Mert hiába hangoztatjuk, hogy a munka alkotmányos jog, ha ezzel sokan visszaélnek, hátráltatva ezzel mások munkáját. A teljes foglalkoztatás nagy vívmányunk, de csak akkor léphetünk előre, ha minden munkakörben tényleges munkát végeznek. A társadalom tagjainak egy számarányaiban jelentékeny hányada életviteléből adódóan alkalmatlan erre. Ennek hiányában nehéz differenciálni, és előállhatnak olyan helyzetek, hogy azonos munkakörben ugyanannyit lehet keresni egy nyereséges vállalatnál, mint egy veszteséges munkahelyen. Ha az emberek azt látják, hogy egy ráfizetéses üzemben is évről évre emelkedik a kiváló dolgozók száma, alighanem nehezebben értik meg a lépésváltás szükségességét. Tudomásul kellene vennünk, hogy vannak emberek, aki köt perc alatt értékesebb munkát végeznek, mint mások egy nap alatt. És amíg bérezési gyakorlatunk nem veszi tudomásul ezt a tényt, addig lesznek igazán jól felkészült emberek, akik joggal mondhatják, hogy nem értékelik munkájukat. Tovább rontja a helyzetet, hogy olyanok is jól élhetnek, akiket sehol nem lehet használni. Nemrégiben beszéltem egy amerikai közgazdásszal, aki elmondta, hogy náluk a prosperitás éveiben az emberek 5—6 évenként változtattak állást, napjakinkban viszont 8—9 évre tehető az azonos munkahelyen eltöltött idő. Elgondolkodtató tények. Az emberek többsége ugyanis átlagos képességű, tehát többnyire azért változtat munkahelyet, mert bizonyítani akar. Óriási erő ez, aminek előnyeit jobban ki kellene használnunk. De nálunk mindenütt csak olyan mértékben tud bizonyítani, amennyiben környezete engedi, igényt tart rá és feltételeit megteremti. * A Könnyűipari Szerelő és Építő Vállalat kapujában tábla tudatja, hogy a vállalat hazai és külföldi munkahelyeire egyaránt vár jelentkezőket. Mint Dévényi Miklósné, a munkaügyi osztály vezetője mondja, akár százötven szakmunkást is szívesen látnának. Elsősorban ácsokra, vasbeton- és csőszerelőkre, hegesztőkre, villanyszerelőkre lenne szükség. Varga Győzőné személyzeti főosz-15