Budapest, 1982. (20. évfolyam)

5. szám május - Vasas Kálmán: Magyar zászló alatt

VASAS KÁLMÁN Magyar zászló alatt A szerző a harmincas évektől jtenger^szként; járta a világot. Élményeit — nem írói szándékkal — mindig följegyezte. Ezekből adunk ízelítőt. A sofőr egy nagy hajó mellett állt meg, melyen a háromszínű magyar zászló lengett. Oldalán felirat: HONVÉD. Többen lejöttek a mólóra, segítettek felvinni a csóm-sgokat. A bernutátkozásnál kiderült, hogy a személyzet fele idegen nemzetiségű. Egy ismerős akadt azért a hajón, a folyamőrségnél szolgáltunk együtt, azelőtt papnövendék volt, aztán folyamőr, leszerelése után pedig tengerész. Az első tisztnek átadtuk az útlevelünket, a szerződést és a Pestről hozott újságokat, leveleket. Ő pedig megmutatta fekhelyünket. Másnap reggel indultunk Dél-Amerikába. Rakomány nélkül, üres hajóval mentünk, a hajó így magasan kinn volt a vízből, a csavar egyharmada a levegőben forgott. A hullámzás nem volt erős, de könnyedén rollázta (rollázás: oldalringás) az üres hajót. Engem konyhalegénynek osztottak be a dalmát szakács mellé. Siminek hívták, és elég tűrhetően beszélt magyarul. Ő tanított meg rá, hogyan kell járni az ingó fedélzeten. Este erősödött a mozgás, és roszszullét fogott el. A fedélzeten üldögéltem, torkomban éreztem a gyomromat. A két leváltott kormányos éppen pihenőre jött, el akartam mondani nekik, hogy milyen viharos a tenger, de bennem rekedt a szó, mert éppen arról beszéltek, milyen sima az utunk. Pár napig tartott csak a rollázás, azután tükörsima volt a tenger. A hőség azonban mind elviselhetetlenebbé vált. Egy reggel éppen mentem föl a fedélzetre, hogy átvegyem az első tiszttől a vízkulcsot. A lépcsőn egy vödör tengervíz zúdult a nyakamba: az első tiszt gratulált az Egyenlítőn történt első szerencsés átkelésemhez. Aztán konyakkal is megünnepeltük a keresztelőt. Különösen a fűtők szenvedtek a hőségtől. A kazánoknál 60— 0 Celsius-fok yolt. A hideg ivóvizet a konyhán tároltuk, de bárhogy köhyörögtek is, nem adhattunk belőle, hiszen egyetlen korty is a halálukat okozhatta volna. Csak savanykás, boros vagy citromos teát kaptak. Egyébként minden személynek járt naponta egy liter gyenge minőségű bor. « A huszonnyolcadik napon megjelentek a szárazföldi madarak, rövidesen láthatóvá vált Buenos Aires, az argentin főváros a La Plata torkolatánál. A folyó deltája messze benyúlt a tengerbe, ott szürke, zavaros volt a víz. Mielőtt a folyó torkolatát elértük volna, tőlünk egy kilométernyi távolságra fölrobbant egy tankhajó. Óriási lángoszlop csapott a magasba, nagy dörrenés után gomolygó füst takarta el a napot. Visszaparancsoltak bennünket a nyílt tengerre, ott csalinkáztunk másnap reggelig. Csak akkor — rendőrségi és orvosi vizsgálat után — engedélyezték utunk folytatását a folyón, föl Rosarióig. Közben megtudtuk, hogy a tankhajó rögtön elsüllyedt. Csak két embert tudtak megmenteni, őket a hajó körül égő olajmező határán túlra vetette a légnyomás, a többiek hiába ugrottak a vízbe, elégtek a tenger felszínén lángoló olajban. Ezer kilométert kellett hajóznunk a folyón Rosarióig. Az uruguayi partszakasz árterület volt, esténként nagy rajokban támadtak ránk az éhes, testes moszkítók. A jobb parton néhol indián településeket láttunk. Rosario alá érve, a várostól távol eső kikötőben horganyoztunk le. A kikötő kicsi volt és zsúfolt. Most fejeződött be az aratás, és a sok hajó mind gabonát rakodott, amit aztán Európába szállítottak. Este kimentünk csónakkal egy közeli vendéglőbe. A szabadban, moszkítóhálók alatt szolgáltak ki, ittuk a hideg sört. Egyszer csak megvilágosodott az ég, s a szivárvány színeiben kezdett sziporkázni a távolban. Gyenge morajlás is hallatszott. A helybeliek dermedten álltak; siettünk vissza a hajóra. Reggelre az egész hajót finom, szürke por fedte. Simivel két óra hosszat dolgoztunk, míg a konyhát megtisztítottuk a portól. Az ágenciáról jött tisztviselő, aki a postánkat hozta, elmondta, hogy egy távoli tűzhányó tört ki. Pár nap múlva odaállhattunk a gabonaraktárakhoz, és csöveken kezdett folyni a hajó gyomrába a búza meg az árpa éjjelnappal. Vasárnap délután hamar összecsaptam a konyhát, s kimentem a többiekkel együtt a városba. Az óvárosban hosszú, földszintes házak voltak, kis padokkal a kapuk előtt. Az egyik udvarról három szép lány lépett ki nagy kacagással. Mögöttük lépkedtünk. A hajókadét jó hangosan megjegyezte: de megcsókolnám azt a középsőt. A lányok megfordultak, bámultak, aztán a középső lángra lobbant arccal magyarul szólt vissza: csókolja ám a keresztanyja térdét! No, most tört ki az igazi kacagás. Együtt mentünk moziba, aztán egy olyan városrészbe, ahol a házsorok fölött magyar zászlók lengtek, cigányzene szólt, ropták a csárdást. Amikor be akartunk lépni, két karszalagos rendező udvariasan figyelmeztetett bennünket, hogy ez zárt rendezvény. Mikor azonban magyarul szólaltunk meg, rögtön mi lettünk a legkedvesebb vendégek, öleltek, csókoltak bennünket, óhazaiakat. Megtudtuk, hogy az egész település magyar, többnyire mezőgazdasági dolgozók, akik most tartják a háromnapos aratóbált. A lányok, menyecskék csak velünk akartak táncolni, a férfiak az új magyarnótákat tanulgatták tőlünk. Nem engedtek el reggelig. Megbeszéltük a lányokkal. Kirakodás. A szerző felvételei 36