Budapest, 1982. (20. évfolyam)

5. szám május - Vasas Kálmán: Magyar zászló alatt

Norfolk, 1940 hogyha a szolgálat engedi, ismét eljövünk. Ebből nem lett semmi. A tengerész nem szeret szülői felügyelet mellett udvarolgatni, nem szolid, lopott csókokra vágyik, hanem zajos matrózcsárdákban a táncban szorosan hozzá simuló női testre, az asztalnál ölébe ülő nőre, sok-sok csókra. Ha nem értjük is egymás nyelvét, mégis tudjuk, mit akar a másik. Reggel pedig úgy válunk el egymástól, mint két ismeretlen. A rakodás ideje alatt hatan megszöktek. A hajó pedig csak ugyanannyi személyzettel hagyhatja el a kikötőt, amennyivel érkezett. Személyzetet ügynökség útján lehet fölvenni. Az ügynökök szöktetik meg a személyzetet, és ők adnak a hajónak másikat. Mindez pedig nekik jó üzlet. Egy hét alatt teltek meg a hajó raktárai, de még horgonyra álltunk, a parancsnok ugyanis nem akarta elfogadni az új személyzetet, amelyet az ügynökség rendőri kísérettel hozott a fedélzetre. Végül is egyet kicseréltek, a többi maradt. A fűtést azonban egy sem vállalta, így nekem kellett fűtenem Európáig* Már elmúlt az óév, amikor megérkeztünk Irland Belfast nevű kikötőjébe. Nehezen manővereztünk a nagy ködben. Öszsze is csattantunk egy angol személyszállító hajóval, szerencsére a két hajó csak oldalával dörzsölődött egymáshoz. Vasárnap délelőtt a várost jártuk, de bizony az nem volt tengerésznek való hely. Sehol egy kocsma, csak cukrászda lépten-nyomon. Ezt a várost igen vallásos nép lakja, most is mindenki a templomban volt. A lakosság két fő felekezetre oszlott: protestánsra és katolikusra. Ezek nagyon acsarkodtak egymásra. A kikötő felé vettük utunkat, az egyik templomból kitódult a sok nép. Amikor ritkult a menet, egy idősebb nő jött velünk szemben két igen szép fiatal lánnyal. Majd kiesett a szemünk, úgy néztük őket; azok pedig kedvesen mosolyogtak, meg is szólítottak. Olyan kevés volt még az angol tudásunk, hogy csak annyit értettünk meg, valahová hívnak. Mi rögtön menni akartunk, de aztán megértettük, nem most, hanem este hétkor esedékes a randevú. Biztattak, hívjuk a többieket is, lesz ott még több lány. Nyomtatott kártyát adtak, amin rajta volt a cím. A hajón szorgalmas toborzást végeztünk, és este nyolc kikentkifent tengerész indult útnak a titkos szórakozóhelynek vélt cím felé. Egy férfi vezetett föl bennünket az emeletre, ez már gyanús volt, mert a mulatók nem az emeleten szoktak lenni. Hát egy szépen kivilágított terembe értünk, a padsorokban sokan ültek, az ismerős lányok is, szemben pedig egy felvirágzott oltár állt. Ekkor kaptam a bokámba az első rúgást a kormányos 44-es cipőjének orrától. Mögöttem ült a csalódott kormányos, és akkorákat rúgott belém, hogy az ájtatos éneklés közben majd kirepült a szék is alólam. Egy óra hosszat tartott az istentisztelet, utána egy kisebb helyiségbe vezettek bennünket, ahol terített asztal várt. Szendvicsek, sütemények garmadájából válogathattunk, kávéval, teával kínáltak. Megismertük a papát, a mamát, a fiútestvéreket, kedvesen csevegtek velünk, de mi nem sokat értettünk szavukból. Később a lányok énekeltek, kérték, mi is énekeljünk. Ekkor a kadét megmagyarázta, hogy magyar ember nem mulat szárazon. Nosza, hoztak hamar bort, konyakot, rumot, lett nótázás. A lányok rövidesen a csár-Igy zuhanyozik a tengerész dást tanulták. A csókolódzást viszont nem kellett nekik tanítani. Ettől kezdve sokat jártunk együtt moziba, cukrászdába meg táncolni. Kedvesek voltak, sok mindent megengedtek, de a szigorú határvonalat a legerősebb ostrommal sem sikerült áttörnünk. Az az ötletem támadt, hogy az ostrom sikeréhez „veszélyelhárító" szert veszek egy drogériában. Alig nyögtem ki, mit akarok, rögtön rendőrt hívtak, a szigorú büntetéstől csak idegen nemzetiségem mentett meg. Ott ilyen dolgok árusítása vagy használata főbenjáró bűnnek számított. Az utolsó nap, kora reggel, indulás előtt — már felfűtöttem a kazánokat — megjelentek a lányok, a mamájuk is eljött, csomagokat hoztak. Volt azokban mindenféle apróság, amire egy tengerésznek szüksége lehet. Megígértük, hogy Southamptonból okvetlen visszatérünk hozzájuk. * Soha nem jutottunk el a Southampton! kikötőbe. A parancsnok nem fogadta meg a figyelmeztetést, hogy a hajók menjenek védett helyre. A Szent György-csatornán olyan erővel tört ránk a vihar, hogy a vízből magasan kiálló, nagy szelet fogó hajóval lehetetlen volt bejutni a kikötőbe. A harmadik napon leszakadt a kormánylánc. Riadóztattak bennünket a hátsó fedélzeten lévő hideg (kézi) kormányhoz, de meddő volt igyekezetünk, meg se tudtuk mozdítani, a fogaskerekek össze voltak törve. A hajókürt állandóan bömbölt,arádiós leadta a vészjeleket, de hiába, semmiféle jármű nem tudott megközelíteni bennünket. A vihar oldalra döntötte a hajót, és a parti zátonyok felé sodorta. Azután megszűnt a rádiós összeköttetés is, a hullámok összetörték a felső fedélzeten lévő rádióskabint és a mentőcsónakokat. Az első raktárnál, a vízszint fölött repedés támadt, ömlött befelé a víz, szerencsére a szivattyú még győzte. A dalmát bócman (boot's man) vállalkozott rá, hogy ledobja a horgonyokat. Kötelet kötöttek a derekára, sikerült is ledobnia a horgonyokat, de egy erős hullám a hajófalnak vágta, eszméletlenül húzták föl. Nagy reccsenéssel elszakadt az egyik horgonylánc, a hajó hirtelen a másik oldalára dűlt. Később ledobtuk a tartalék horgonyt, ez fogott, de a hajó úgy járt rajta, mint a horogra került hal. Huszonnégy óra múlva erősödött a vihar. Recsegett, nyöszörgött a nagy hajótest, a hullámok megrongálták a parancsnoki hidat meg az alatta lévő tiszti kabinokat. Mire megvirradt, elült a szél, ismét lehetett mozogni a fedélzeten. Borzalmas látvány volt. Egész testem remegett, most tört ki rajtam a halálfélelem, amikor túl voltunk a veszély javán. Nem bátrabb a tengerész sem, mint más halandó, csak nincs rá ideje, hogy felfogja a veszély nagyságát. A hajókürt még rendületlenül kérte a segítséget, két repülőgép is elszállt fölöttünk, az árbocunkon láthatták a segélykérő zászlót. Pár óra múlva két mentőhajó közeledett felénk. Reggel nyolc órakor a cardiffi dokkban voltunk. Ott tudtuk meg, hogy miután elnémult a rádiónk, húsz másikkal együtt a mi hajónk is veszteséglistára került. Erről azonnal értesítették Budapestet, és a pesti újságok közölték a szomorú eseményt, hozzátartozóink pedig elsirattak bennünket. Nagy volt hát az öröm otthon, amikor megkerültünk. Kapitányunk azt mondta: aki túléli a saját temetését, az sokáig él. Úgy legyen. 37