Budapest, 1982. (20. évfolyam)

5. szám május - Dr. Buza Péter: Jasaszin Madzsarlar!

DR. BUZA PÉTER Jasaszin Madzsarlar! . . . Éljenek a magyarok! Sok ezer torok zengi harsányan. Talán Allah magasságos füléhez is felhatol a szó, oda kell figyeljen az igazhitűek országára s szent városukra: Konstantinápolyra. Ezernyolcszázhetvenhetet írunk. A Balkánon az orosz és a török birodalom birkózik egymással. S közben egymás keblére borul a két ősi ellenfél: a török és a magyar. 1876. április 20-án felkelés tör ki Bulgáriában a török uralom ellen. A lázadást vérbe fojtják. A győztes törökök nemcsak a fegyvert fogó férfiakat, hanem nők és gyermekek ezreit is lemészárolják. Negyvenezer az áldozatok száma. Sefket pasa vezette a büntető expedíciót. Találkozunk még a nevével a későbbiekben. Az orosz cárnak kapóra jött Európa felháborodása. Térdre kell kényszeríteni a török birodalmat, erősíteni a pravoszláv befolyást a Balkánon. Szerbia — II. Sándor biztatására — hadat üzen a szultánnak. Ám hiba csúszik a számításba. Milan király csapatai csúfos vereséget szenvednek, s csak a nyugati hatalmak aktív közreműködése segíti hozzá Szerbiát egy viszonylag elfogadható békekötés reményéhez. Közben a cár megszerzi Ferenc József „semlegességi" ígéretét, annak fejében, hogy a monarchia ura szabad kezet kap Bosznia és Hercegovina megszállására: a régóta tervezett okkupációra. Elveszett Velence, el Lombardia, zsugorodik az örökség, meg kell próbálkozni az „ön-kárpótlással". Önkéntes törökök Jó néhány magyar ellenzéki politikus azonban — a közvélemény nyomására — legszívesebben a törököknek kötelezné el magát. Félnek a cári befolyás erősödésétől, és élénken él még az emlékezetben a szabadságharc, amelynek az orosz csapatok felvonulása vetett véget. Akkor éppen Törökország fogadta be a bujdosókat, Kossuthot, Klapkát, Guyon Richárdot, Grimm Vincét és még sok százat. S miközben a nemzetközi politika csinálói a kulisszák mögött taktikáznak, valóságos népmozgalommá terebélyesedik az országban a törökszimpátia. Előbb csak egy hangverseny Pesten a török sebesültek javára. Majd segélygyűjtési akciók, melyeknek koronája fáklyásmenet lett volna a török konzulátus előtt. Ezt azonban már túl látványos megmozdulásnak ítélik, s nem is engedélyezik a város óvatos urai, akik mindent inkább akarnak, mint a monarchia hivatalos külpolitikai irányzatával szembekerülni. A fáklyásmenetet tervező egyetemi ifjúság azonban nem nyugodott bele a kudarcba. Miközben tucatjával jelentkeztek önkéntesnek a budapesti török követségen magyarok, akik vérükkel is késznek mutatkoztak megpecsételni az immár nyilvánvaló barátságot, a jogászok, bölcsészek, mérnökhallgatók tizenhárom főből álló delegációt szerveznek, hogy a szerb csapatok rémét, Abdul Kerim pasát Konstantinápolyban folköszöntsék, és fölövezzék a „nemzet ajándékával", egy díszkarddal. A küldöttségnek két tagja is megörökíti később a nevezetes látogatást. A kardot fegyvergyűjteményéből odaajándékozó Szemere Miklós, a kártya és a lóverseny koronázatlan királya, jóval később, s csak néhány mondatban említi az eseményt; annál részletesebben az „ifjak" egyetlen bölcsésztársa, Tóth Béla, a magyar anekdotakincs máig emlegetett feldolgozója, aki 1877-ben külön könyvecskét írt konstantinápolyi napjairól. A Galata-szeráj vendégei Vonattal érkeztek Triesztbe, ahol a Ceres nevű gőzös várta a nevezetes utasokat. Fezzel a fejükön sétálgattak a fedélzeten. Több száz helybéli gyűlt össze, akik szemmel láthatóan a szerbekkel szimpatizáltak, s rohadt fügével kezdték őket dobálni. Mikor már kövek és tégladarabok is röpködtek a levegőben, a kapitány — hiába várván a hatóságok segítségére — idő előtt fölszedte a horgonyt. Január 6-án „menekültek el" a kikötőből, 12-én érkeztek meg a török fővárosba. Másnap volt az ünnepélyes aktus. Némileg rövidítve idézzük Tóth Béla beszámolóját. „Amint kocsijaink az impozáns kapun berobogtak, a díszőrség fegyverrel tisztelgett, s a roppant közönség, mely a palota (az ünnepségre a hadügyminisztérium, a „Szeraszkerátus" épületében került sor) udvarát és lépcsőházát ellepte, dörgő jasaszin madzsarlar kiáltásokkal üdvözölt bennünket. Az előcsarnokban óriási katonai zenekar játszott török nemzeti darabokat. A nagy díszterem, melyben a szerdár ekrem (a főparancsnok, azaz Abdul Kerim) bennünket fogadott, keleti fényit. Óriási ablakai a térre nyílnak és befehérlik rajtok a szeraszker torony hószín márványa. Falait piros kárpit födi, arany virágokkal, arabeszkekkel átszőve, az ajtó mellett pedig áll két roppant mahagóni szekrény, melynek kármin bársonyán régi fegyverek csillognak. A termet alacsony selyemkerevetek veszik körül, a persa szőnyegen, a középen, roppant bronz urnában áloé-forgácstól illatos parázs hamvadozott: a törökök kandallója. Abdul Kerim pasa, a szerdár ekrem, a terem jobb oldalán állt, egy kis asztalhoz támaszkodva. Erőteljes, impozáns alak, amelyen nem látszik meg a közel nyolc évtized súlya. Olaj-barna arcát galambősz szakáll köríti, bajusza és szemöldöke azonban még szénfekete. Ali tizenhármán tág félkört képeztünk a szerdár ekrem előtt. A háttérben, s Abdul Kerim mellett mintegy háromszáz legmagasabb rangú katona állt. Midőn mindnyájan begyültek a terembe, Szűcs Gyula, kísértetve Milassin Károly budapesti küldött által, ki a díszkardot az Izsótié asszony művészi vánkosán tartotta, kilépett a sorból, s egy hévvel lelkesen elmondott tnagyar beszéd után a kardot Abd-ul Kerimnek, a djunisi győzőnek átadta. Hangtalan csend, mély meghatottság uralkodott a teremben, csak az oldalt álló fényes, arany török óra ütött tizet. S midőn Abdul Kerim izmos, barna kezeivel először érintette a magyar kardot percekig tartó csok josázás (éljenzés) riadalma töltötte be a szeraszker palota termeit, s a zenekarok kürtjei, rézdobjai, csengői harsányan zengtek bele a lelkesedés viharába. Mikor a hangok ez orkánja elült, előlépett Száva pasa, ruméliai beyler bey, s a szerdár ekrem nevében, egy papírlapról egy francia beszédet olvasott föl. Utána ismét megdördült az ezrek kiáltása lent a téren s a palotában: Jasaszin madzsarlar! Hosszú sorban elhaladva üdvözöltük a djunisi győzőt, szerencsét, diadalt kívánva új fegyverének. A jelen volt pasák mind megcsókolták a szerdár ekrem egyszerű tábornoki kabátja szegélyét. Mindnyájunkkal kezet szorított, s érintette ajkát, homlokát. Ugyanekkor a S zeraszkerátusban levő Redif pasa hadügyminiszternél is tisztelegtünk. A Galata szerájba hazatértünkkor kisütött a felhők közül a nap. Az Aranyszarv vize nyugodt volt, s távolban a Márvány-tenger fehér tükre csillogott. Még mintha a természet is azt akarta volna, hogy január tizenharmadika a tizenhárom magyar ifjú életének legszebb napja legyen . . ." A magyar ifjúság küldöttei átadják a díszkardot Abdul Kerimnek 33