Budapest, 1982. (20. évfolyam)

5. szám május - Dr. Buza Péter: Jasaszin Madzsarlar!

A küldöttség a Hungáriához érkezik Üroim! Iljen! A szép napok azonban nem értek véget tizenharmadikával. Bankettet adott a delegáció tiszteletére Redif pasa, a már említett hadügyminiszter. Bált rendezett a város, magyar vendégeinek résztvételével. Felkereshették rezidenciáján a törökök főpapját, meglátogatták a táncoló dervisek kolostorát, megkóstolták a hasist, részt vettek egy estélyen Sefket pasánál, a „bulgáriai mészárosnál", akiről szerzőnk meleg szavakkal emlékezik meg, külön is méltatva a negyven-ötven fölköszöntőt, amelynek jegyében a magyarok és törökök testvériesen ürítették a tele kelyheket. Lám, a Haynaut is fölülmúlóan kegyetlen katona vétkeit is meg lehet bocsátani, ha úgy kívánja a „magas politika" . . . „Üroim. Üsszom o maggiar — türük tistveriségirt. Iljen." Január 23-án a tizenhármak várnai kirándulásra indultak. Nem sokkal azt követően, hogy hajójuk elhagyta az utolsó boszporuszi kikötőt, Büyükderét, tűz ütött ki az egyik alsó kabinban. Sikerült partot érniök. 25-én újra nekivágtak a fekete-tengeri hajóútnak. Viharba keveredtek, két napig hánykolódtak a hullámokon, elfogyott az élelem és a víz, ám Allah segített: visszataláltak Bütyükderébe. így hát a várnai látogatásból semmi sem lett. Pedig ha mégis sikerül, bizonyára érzékletes képet kaptunk volna a Sefket utáni „boldog tartományról". így ért véget a háromhetes törökországi kirándulás, amelynek azonban volt még egy, a későbbiek szempontjából fontos epizódja. A könyvek s a tudomány iránt már akkor is szenvedélyesen érdeklődő Tóth Béla fölkereste Konstantinápolyban az emigráció egy különös figuráját, aki a delegáció programja körüli zökkenőket egyengette: Szilágyi Dánielt. 19 évesen sodorták az események török földre. „Volt aztán húszféle mesterségü ember, könyvárus, dragomán (idegenvezető) nyelvtanító, tolmács, s most végre több legelőkelőbb nagykereskedő-ház fordítója . . . Szilágyi bácsival, e nagytudományú bibliologgal beszéltem aztán sokat a Korvinákról, melyeket a top-kapi kincstárában őriznek. E lappangó kincseket nem ismeri úgy senki, mint 5. Tanulmányozta mindnyáját behatóan . . ." Szilágyi Dániel nemcsak kitűnő ismerője, de felfedezője is volt a topkapi magyar illetékességű kincseinek. Ö találta meg az elfelejtett Korvinákat Konstantinápolyban, s később az ő javaslatára ajándékozott azokból 35 darabot, díszes ládába csomagolva, II. Abdul Hamid szultán Magyarországnak, mintegy viszonozván a seregei vezérének átadott kardot s amit szimbolizált: a magyarok szimpátiáját. Az ötlet szülőatyjáról azonban időközben hálátlanul megfeledkeztünk. Pedig más okból is méltó a kései tisztelgésre. A jeles orientalista korának egyik legjobb szakkönyvtárát gyűjtötte öszsze Konstantinápolyban, amit halálakor a Magyar Tudományos Akadémiára testált, megalapítva annak híres Keleti Gyűjteményét. Akkor, 1877 januárjában azonban még szó sem volt a Korvinákról. Legfeljebb Tóth Béla és Szilágyi Dániel beszélgetései során. A delegáció, feladatát elvégezvén, a hónap végén visszaérkezett Magyarországra. „Nyelvünk görcsöket kap ... ... ha szavakat keresünk . . ." Túldíszített fordulatok, a keleti ember szokásos leleményei. Ezúttal azonban igazán meg lehettek elégedve a januári látogatást viszonzó törökök a magyarországi fogadtatással. Egy díszes ládika előzte meg a delegációt. Benne 35 Korvina. Április közepén érkezett, igaz, nem Pestre, hanem Bécsbe. Április 15-én adta hírül a távíró, hogy útnak indult a nagybecsű ajándék. A szultán szárnysegédje, Tahir bej hozta a Korvinákat. Az Arany Sas vendéglőben ültek össze az ifjúság képviselői, hogy megszervezzék a programot. Triesztbe fogadóküldöttséget menesztettek. Április 19-én azonban újabb sürgöny érkezett. A monarchia külügyminisztériuma (Andrássy Gyula vezette) megegyezett a portával, hogy a bej Bécsbe utazzék, nincs semmi szükség látványos zenebonára. így is történt. Az ifjúsági bizottság így hát immár Bécsbe indított delegációt, hogy Tahirt ünnepélyesen meghívják Budapestre. A küldöttséget Pulszky Ferenc vezette, s tagjai között ott volt a többi között báró Kaas Ivor és Herman Ottó. Hiába mentek. A szultán fegyelmezett hivatalnoka nem kockáztatta meg, hogy az utasítások ellenére cselekedjék. A küldöttség visszaindult Pestre, s „rögtönzött dalban" adott kifejezést érzelmeinek: Rajta, pajtás, üritsiik a poharat, Fojtsuk borba a keserű gondokat. Soh se busulj, lesz még idő, mikor hej, Eljő Pestre jó barátunk, Tahir bej. Ajándékul korvinákat hozott bár, Pestre jönni nem engedte orosz cár. Ha öt nem is, a Korvinákat mégiscsak hazaengedte a magyar király és az orosz cár, április 28-án este, csendben és feltűnés nélkül, Nikolics miniszteri titkár kíséretében. Át is vették — a címzett: a budapesti magyar királyi egyetem nevében — az arra illetékesek, annak rendje és módja szerint. Időközben, április 20-án megint egy sürgöny érkezett a Márványtenger partjáról. A magyar ifjak januári látogatásának viszonzására török delegáció utazik Budapestre! A külügyminisztérium megpróbál közbelépni. Lépéseket tesz a török kormánynál annak érdekében, hogy hívják vissza a delegációt, mert „Magyarországra jövetele negzavarná a két állam viszonyát, és nagy politikai bonyodalmak kútfejévé válhatnék." Hát bizony. Igaz, ami igaz, a dolog fölöttébb kínosan érintette a hivatalos köröket. Április 24-én ugyanis a cár csapatai átlépték Törökország határát. A „csendestárs" pedig semmit se kívánt inkább, mint hogy hallgatólagos beleegyezésének értékét ilyen disszonáns események meg ne zavarhassák. A porta válasza azonban aligha volt alkalmas lecsillapítani a konspirátorok izgalmát: „A porta mélyen sajnálja, ha az utazó magánküldöttség kellemetlen időt és helyet választott a kirándulásra, de nincs hatalmában személyes szabadságuk, alkotmányos jogaik megszorítása . . ." Történjék hát, aminek történnie kell! — vélhették beletörődve a megváltoztathatatlanba a bécsi hivatalokban — s már csak annyira futotta ellenszegülő indulatukból, hogy „vegyes vonaton" utaztassák Ceglédtől Pestig a törökök csoportját. Olyan vagonokat kapcsolva a személyszállító kocsik közé, amelyek sertésekkel voltak megrakva. Ám az út így is felért egy diadalmenettel. Felvirágzott pályaudvarok, zenekarok, tűzijáték, óriási tömeg mindenütt. Szegeden, ahová az éjjeli órákban érkezett a vonat, negyvenezer éljenző fogadta a meghatott vendégeket. Kecskeméten fáklyászene, szónoklatok, Cegléden dalárda, Monoron mozsárágyúk durrogása, Vecsésen a helybéli parasztzenekar indulói — Kossuth Lajost se fogadták lelkesebben azon a három évtizeddel korábbi toborzókörúton. Április 29-én érkezett a delegáció Budapestre. Tolmácsuk — akit a magyar fogadóbizottság jelölt ki számukra —- dr. Erödi Béla percről percre följegyezte gazdag programjuk minden mozzanatát. A pályaudvarról — ahol. kölcsönös üdvözlő beszédek hangzottak el — a Hungáriába vonultak el szállásra. (Ez az előkelő hotel a Türr utca Duna-parti végén állt.) Elöl parádézott az újpesti lovasbandérium, őket követte a kocsisor, körülöttük.lelkes embertömeg hullámzott. Lehettek vagy harmincezren. Rácz Pali zenekara fogadta a szállónál a vendégeket, ahol Szemere Miklós rövid francia nyelvű szónoklattal üdvözölte az érkezőket. Amire Hodzsa Mehmet válaszolt ilyetén fordulattal zárva szavait: „éljenek a magyarok, éljenek a törökök! Vesszenek a muszkák!" Azaz, ez utóbbi kívánság elmaradt, tudósítónk szerint ezt a fordulatot a szónok nagy izgatottságában „elfeledte" elkiáltani. A hatás így se maradt el. Egy öregúr foglalta össze az indulatokat, lecsendesülvén a tetszés zaja: „Ha nem is értjük, elég az, hogy 49-ben a mi hazánk fiait olyan szívből fogadták!" A vendégek tizenöten voltak. A küldöttség vezetője, Szulejmán seik egyházi méltóságot töltött be, Hodzsa Mehmet, a helyettese, paptanár. Ragib bej katona. Mehmet Muhlisz a galata-szeráji lyceum aligazgatója. (Erinek a tanintézetnek a vendégházában laktak januárban a magyar tizenhármak.) Tagja volt még a küldöttségnek egy tanár, egy újságíró és kilenc műegyetemi diák a „Mektebi Szultáni" hallgatói. „A szellemi arisztokratia" falánksága S most nézzük a programot, címszavakban. Április 29-én díszebéd, majd az Orczy-kertben atlétikai be-Aki a Corvinákat hozta: Tahir bej, a szultán egyik szárnysegédje 34