Budapest, 1982. (20. évfolyam)

5. szám május - Könczöl Csaba: Kínálat rogyásig

mus elleni küzdelem ügyében a vészharangot, ezután alakította meg az Egészségügyi Minisztérium az Alkoholizmus Elleni Országos Bizottságot.) A szeszipar „a ráfordítások hatékonyságát tükröző mutatók alapján a legkedvezőbb hatékonyságú" és „az élelmiszeripari kivitelben a szeszipari kivitel nyújtotta a legnagyobb fedezeti hányadot" stb. (Az ital- és a dohánygyártás fejlődése. KSH, 304—45/73. sz. kiadványa, készült 152 példányban.) Ám a kínálat nem csupán az alkoholválaszték és a hozzáférhetőség bősége révén növelheti a vásárlási és fogyasztási kedvet, hanem azzal is, hogy a másfajta áruk kínálatának növelésére sem a termelő, sem az eladó nem törekszik hasonló serénységgel. Dr. Füzéki Bálint orvos sokak véleményét foglalta össze, amikor az 1981-es alkoholizmus-sajtóvita egyik fordulójában megjegyezte: a belkereskedelmet egyetlen más árucikk hiánya sem aggasztja anynyira, mint például a nyári söré (netán nyaranként a többi, sok ezer áru lekerül a hiánycikklistáról?). Az alkoholkínálat bővítésével azt a vákuumot akarják csökkenteni, amit hasznos, egészségre nem ártalmas, a fogyasztók által igényelt áruféleségekkel nem tud kitölteni. Afféle árupótlékot, könynyű pénzeiköltési lehetőséget, „kényszerköltési" vagy „kényszerhelyettesítési" tárgyat (Kornai János) biztosít — ráadásul sok ezer százalékos haszonnal! — az üzletben hiába keresett másféle áru hiánya fölött bosszankodó vevőnek. „Sokszor az árukínálat nem megfelelő volta ösztönöz italozásra, mulatásra, alkoholvásárlásra"— írta pár éve Boór Károly. A Magyarország nemzetközi idegenforgalma című mű (1980) szerzői szintén a lakosság szabad jövedelme egy részének lekötésében látja a vendéglátóipari szeszkínálat egyik alapvető gazdasági funkcióját. Dr. Várady Géza is kiemelten hangsúlyozza: „A fogyasztási árualap jelentős részét képezik az alkoholféleségek.'''' (Ez a „jelentős rész" 1981-ben óvatos becslések szerint 45—50 milliárd forintot tett ki. Az összes egyéb élelmiszerre fordított lakossági kiadások ugyanebben az esztendőben körülbelül 90 milliárd forintra rúgtak.) Egyszerűbben: a lakosság jobb híján költi jövedelmének tetemes részét alkoholra. Azt helyettesíti vele (harisnyanadrágot, 42-es férfiinget, márkás farmert stb., stb.), amire van ugyan pénze, azonban hiába keresi a boltokban. Vagy — egy másik lehetőség — elkölti rá azt a pcnzt, amely a zsebében van, és elköltésre vár, csak éppen semmi nem kínáltatja magát az üzletekben annyira, semmi nem oly kívánatos, mint a pultokon tolakodóan magát reklámozó pálinka, bor, sör (mivelhogy nálunk csupán a szeszes italok reklámozásának ósdi, ügyetlen, rámutogatós „direkt" formája tilos — persze, az egyre szaporodó borozó és sörbár-cégérekből ítélve túl komolyan azért ezt a tilalmat sem kell venni). És — mint Kornai János írja erről a fogyasztói magatartásról — „ha az alkalmi kény szerhelyettesítés sokszor ismétlődik, előbb-utóbb szokássá rögzítődik (...) Ahogy az új termék rászoktat az új keresletre, a hiány leszoktat a régi keresletről." A „szokássá rögzítődés" a szeszes italok esetében még könnyebben kialakulhat, mint más áruknál. Az ital vásárlás egy idő után már nemcsak vásárlási szokás, hanem rászokás a rendszeres ivásra, majd minden egyebet elnyomó fiziológiai szükséglet, alkoholfüggőség — tehát súlyos betegség — lehet. S hogy ez az elvi lehetőség milyen arányban vált napjainkra gyakorlattá, azt mindennél beszédesebben mutatja a 200 ezer súlyos alkoholista (hogy mennyi a föl nem ismertek vagy nem ekképp diagnosztizáltak száma, nem tudjuk) és a közel félmillió, betegség határán levő, rendszeresen „mértéktelenül italozó" (napi hat féldeci töménynek megfelelő szeszmennyiségnél többet ivó). 1982-ben ismét a kormány elé kerül az alkoholizmus kérdése. Feltehetőleg szóba kerül majd, hogy az öt éve hozott korlátozó intézkedések (a féldecis palackok betiltása, a 9 óra előtti részleges italmérési tilalom stb.), az 1978-as, 1979-es (25 százalékos) áremelés és a többi kisebb, be nem jelentett „árkiigazítás", az 1981 novemberi újabb 20 százalékos töményital-áremelés nem hozta meg a kívánt és várt eredményt. (Csak föltételezzük, hogy az intézkedések célja a fogyasztás korlátozása vagy visszaszorítása volt, mivel ez az 1981. november 8-i áremelés bejelentéséből nem világlik ki.) A sikertelenségnek talán az a legfőbb oka, hogy a kínálat felelősségének túl enyhe vagy semmilyen a mérlegelése. S ez éppen úgy érinti a szeszes italok önmagukat minden „direkt" reklámnál harsányabban propagáló bő választékát, mint a kereskedelmi kínálat másik oldalát: az egyéb áruk „versenyképtelenségét", gyenge „megkísértő-képességét", a választék szűkösségét, esetenként teljes hiányát, minőségüknek a fogyasztók igényeitől lemaradó színvonalát. Az „aktív" és „paszszív" ösztönzők együtt serkentetenek alkoholvásárlásra mint „kényszerköltésre" („mit csináljak a pénzemmel?") vagy kényszerhelyettesítésre („mit vegyek rajta, ha arra, ami leginkább kell, úgyse telik belőle?"), ha a fogyasztó nem látja értelmét a takarékoskodásnak, mert tudja, hogy a „távlatosabb" célokra, a nagyobb beruházásokra (lakás, nyaraló, kocsi stb.) akkor sem tudja összespórolni a szükséges összeget, ha minden garast a fogához ver. Az a pénz, amit a kínálat a „rövidebb távra" szóló fogyasztási cikkekkel lekötni már nem tud, ami viszont még messze alatta marad annak a szintnek, ahol már lehet reménykedni a takarékoskodás távlati eredményességében, az a termeléssel és a kereskedelemmel szemben mint bármi módon, sürgősen lekötendő „pénzfelesleg" jelentkezik. Áremeléssel ennek az árufedezet nélküli „pénzfeleslegnek" egy része mindig leköthető. Ám ez az eszköz ma éppoly alkalmatlan a fogyasztás korlátozására, mint kereken egy évszázaddal ezelőtt volt, amikor egy jeles szeszügyi szakember a következő sorokat írta: „A szeszfogyasztásra való hajlam sokkal nagyobb, mint ama gátló hatás, melyet a szeszadó (s így a szeszár) emelésével annak megnehezítésére gyakorolni lehet. Azt tapasztaljuk, hogy a fogyasztás folyton constans marad, és csak annyiban van befolyásolva, amennyiben a fogyasztók oly-30