Budapest, 1982. (20. évfolyam)

5. szám május - Könczöl Csaba: Kínálat rogyásig

KONCZOL CSABA Kínálat rogyásig „Az országban a mértéktelenül italozók száma megközelíti a félmilliót" — nyilatkozta az Alkoholizmus Elleni Országos Bizottság szociális szervezője, Fekete János a Magyar Hírlap 1981. október 8-i számában. Ugyanezt az adatot olvashattuk a Társadalmi Szemle 81/12-es számában is. Ha tíz és fél milliós népességünkhöz viszonyítjuk, azt jelenti, hogy minden húsz-huszonötödik állampolgár a betegség határán álló „mértéktelenül italozók" közé tartozik. Még megdöbbentőbb a kép, ha például azt vesszük alapul, hogy ebből a tíz és félmillióból csak ötmillióan aktiv keresők. De — ha éppenséggel hatásfokozó arányokkal akarnánk tölteni az időt — a félmilliónyi „mértéktelenül iszákoskodó" mellé más „leszűkítő" adatot is állíthatnánk. így önkényes derűlátással föltételezhetnénk, hogy a 10 millió 712 ezer magyar állampolgárból a hárommilliónyi húsz év alatti népesség még nem „rendszeresen mértéktelenül italozó", ráadásul — újabb önkényes föltételezés — a nők iszákosságát egyelőre még mindig szigorúbban elítélő társadalmunkban a kerek 4 millió 20 év fölötti nő „csupán" fele annyit iszik, mint az azonos korú férfiak. * 1981. november 24-én Salgótarjánban, az Ifjúság az alkoholizmus ellen című tanácskozáson elhangzott előadás. (NB.: A valóságos arány a hivatalos becslések szerint nem 2:1, hanem 7:1, a férfiak „javára".) így a félmilliónyi mértéktelenül italozó a jóval ötmillió alatti felnőtt férfi és nő közül kerül ki. És ha (újfent önkényesen) föltételezzük, hogy a húszesztendősnél idősebb férfiak közt is akadnak (például adventisták), akik egyáltalán nem vagy csak elhanyagolható menynyiséget isznak, ha gondosan számolunk azzal a ténnyel, hogy a nők italfogyasztási szintje egyelőre még csupán hetede a férfiakénak, vagy hogy a mintegy másfél milliónyi 65 évesnél idősebb ember „kapacitása" jóval kisebb, mint a hatmillió 20 és 65 év közöttié (és még hosszan folytathatnánk a hasonló, leszűkítő hipotéziseket), arra a valósághoz közelebb álló eredményre jutnánk, hogy azok közül, akiknek az iszákoskodását a társadalom természetesnek, elfogadhatónak, tolerálhatónak ítéli, minden nyolcadik-tizedik betege az alkoholnak. Persze, java részük anélkül, hogy ezt tudná vagy elismerné: míg „a vakok közt a félszemű a király", az ivótársaságok szemében a nem-ivó az, aki kilóg a sorból, ő a „deviáns", akiből hiányzik a „kollegiális szellem", aki szánalmat ébreszt, részvétet kelt, ő a „biztosan-beteg-szegény . .." A helyzet, egyre többen mondogatják, mára tűrhetetlenné, tarthatatlanná fajult. „Valamit" „valakiknek" tenni kell — olvashatjuk-hallhatjuk mind gyakrabban. Ám hogy kiknek és mit, ebben a kérdésben nagyon eltérőek a vélemények. A Vöröskereszt képviselői a szakszervezeteket buzdítgatják, a szakszervezetek a munkahelyi vezetőktől várnak több támogatást, a munkahelyi vezetők az egészségügyhöz paszszolják vissza a labdát, az egészségügy a tömegközlési eszközöktől és az oktatásügytől vár hatásosabb „megelőzést", felvilágosító-nevelő propagandát — és ez az „ec-pec, kimehetsz, te vagy a fogó"-játék így folyik évtizedek óta. Vannak azonban ebben a játékban olyanok, akik igen zokon veszik, ha valaki nekik passzolja a labdát. Vagy megsértődnek, vagy hallgatnak. Holott érdekeltségük meglehetősen nyilvánvaló. Azokról van szó, akik mindenkor korlátlan mennyiségben és bőséges választékban bocsátják a fogyasztók rendelkezésére az „árut", ami körül az egész emiitett felelősség-áthárítási játék zajlik: az alkoholt. A termelőkre (például Szeszipari Országos Vállalat, Likőripari Vállalat, ÁG -pincészetek, borászati vállalatok, sörgyárak) és forgalmazókra, a kereskedelmi vállalatokra és szövetkezetekre gondolok. Továbbá, a tevékenységüket összehangoló koordináló szervre: „A szeszgyárakban termelt szesz felhasználási területekre történő elosztása tekintetében az országos tervhivatali tervszámok figyelembevételével a Szeszipari Országos Vállalat diszponál." (Dr. Szalai János: Az alkohol és a gyümölcspálinka termelés közigazgatási és pénzügyi problémái Magyarországon. Kandidátusi értekezés.) A felelősség kérdését évszámra egy roppant egyszerű érveléssel hárítják el: az alkoholfogyasztás növekedése Magyarországon a növekvő anyagi jólét következménye („jóléti alkoholizmus"); a termelés és a kereskedelem nem ösztönzi a kínálat bővítésével a lakosság szeszigényét, hanem csupán követi annak növekedését. Az igények mind teljesebb menynyiségi és minőségi kielégítése pedig — hangzik az érv — a szocialista kereskedelem alapvető feladata. Valóban olyan magától értetődő, hogy a kereslet mintegy rákényszeríti a passzívan igazodó termelést a kínálat szélesítésére? (Akkor miért nem érvényesül ez a kényszer minden áruféleség esetében?) A kérdés korántsem elméleti szőrszálhasogatás. Ha ugyanis nem eleve abszurditás a kínálat aktív, kereslet-alakító szerepéről beszélni, akkor a sokat emlegetett hazai alkoholepidémia visszaszorításában sokkal nagyobb szabályozó szerepet kell tulajdonítani a termelésnek és a kereskedelemnek, mint eddig. Márpe-28