Budapest, 1982. (20. évfolyam)

4. szám április - Szabó Endre: A jövő panelja

tes — nem érdemes tovább fenntartani. A lakásépítési formák egyre jobban áthatolnak egymásba. A finanszírozásban már nincs is „tiszta" forma — még akkor sem, ha még jelentős a különbség, hiszen az állami bérlakásért használatbavételi díjat kell fizetni, a családi ház építője pedig kedvezményes állami kölcsönben részesül. A Városépítési Tudományos és Tervező Intézetnél nemrég kidolgozott, ún. mozaik típusú rendezési tervhez készült vizsgálatok kimutatták, hogy az 1—4 szintes épületekkel beépített lakótelep mindössze két százalékkal kerülne többe, mint a 10 szintes házakból álló. Egy feltétel kell hozzá: a laksűrűség legalább 200-250 fő legyen hektáronként. Ez alacsony beépítéssel is elérhető. A kommunális létesítmények költségeltérése is csak maximum 4 százalék a különböző szintszámú változatok között. A mozaik típusú rendezési terv lényege az, hogy nem írja elő: ide ekkora ház kerüljön, oda meg akkora — ehelyett kisebb egységekre osztja a lakótelep területét, és csak azt írja elő, hogy összesen mennyi lakásterület optimális az adott egységen. Hogy milyen és mekkora lakások, milyen és mekkora épületekben legyenek a területegységeken, azt a lakók határozhatják meg saját elképzeléseik és lehetőségeik szerint. Nincs kizárva a magasháznak és a saját kertes háznak, a személyi tulajdonú és bérlakásnak ésszerűen kialakított egymás mellé építése sem. Mindehhez a bérlakást építő államnak föl kell mérni a konkrét igényeket, másrészt az anyagi támogatás mellett szellemi-technikai segítséget is kell nyújtani azoknak, akik maguk építik föl lakásukat. Ugyanakkor a bérlakásba költözőknek is több terhet kell vállalni a jelenleginél. Mi indokolja az állami és magánerős építés szorosabb összefonódását? Mire a magánerős építtető manapság — szinte manufakturális kivitelezéssel — „összehozza" a házát, önképző módon kénytelen jártasságot szerezni az építés szakmájában. Előnye, hogy a lakása többnyire olyan lesz, amilyennek elgondolta, és később is hozzáigazíthatja igényeinek változásához. Az állami lakásépítést szakemberek hada irányítja: tervezők, beruházók, kivitelezők, akik minden szakmai fogást magas szinten ismernek — kivéve azt, hogy mit akar a lakó. A két lakásépítési forma előnyeit megtartva és hátrányait elhagyva lehetne újat kialakítani. Ennek megfelelően az lenne ideális, ha a házgyári termék a rendszerelvű ipari elemgyártás és a kevés helyszíni élőmunkaigény előnyeit szinte a tégla variálhatóságával tudná egyesíteni magában — az elemes bútorok szisztémájához hasonlóan. Ha az iparilag gyártott építőelem alkalmazkodna az emberhez és nem fordítva, akkor a panelháznál is a leendő lakó határozhatná meg a lakás kialakítását, a lakóközösség pedig a lakások elrendezését. Az összerakott késztermékhez való igazodás korlátain úgy lehet túllépni, ha válogathatunk az elemekből. A magánépítő hozzászokott ahhoz, hogy a kis méretű tégla helyett ugyanolyan anyagú, de többszörös térfogatú falazóelemekből építkezzen — a házgyárnak is hozzá kell szokni, át kell állni a többféle, tág variációs lehetőségeket nyújtó elemek gyártására. 1980-ban az állami lakások építési költsége körülbelül 14 ezer forint volt négyzetméterenként; a kapcsolódó létesítmények költségeivel együtt majdnem 20 ezer. A többnyire hagyományos szerkezetű családi házak építésének négyzetméterenkénti ára 6 és fél ezer forint körül volt. A paneles családi házak egy négyzetméteréért a gyártók 8—12 ezer forintot kérnek, amihez hozzájön a telek és a közművesítés ára, valamint a jelentős szállítási költség, ha az épület nem a gyártó telephelyi körzetén belül készül. A házgyárak termékváltását a kényszeren kívül ma még semmi sem ösztönzi. A házgyárnak nem érdeke, hogy olcsóbban termeljen, mert attól nem keresnek többet a dolgozói. Az „érdekeltség" megteremtésén kívül a pénzügyi szakemberek az építőipari árak és árképzés felülvizsgálatát sürgetik, a közgazdászok a verseny feltételeinek megteremtését. Hazai házgyáraink azt állítják, hogy áraik olcsóbbak, mint a „világpiac"-on: a panelház egy négyzetméterének költsége Ausztriában 10—13 ezer schilling, az NSZK-ban 1500—2500 márka, Franciaországban 5—7 ezer frank, de még az NDK-ban is 4—6 ezer márka—holott a beépített anyagokat világpiaci áron kapják. Ami pedig a konkurrenciát illeti: hogyan versenyezzenek egymással házgyáraink, ha például egy négyzetméter paneles lakás ára Debrecentől Budapestig négyezer forinttal emelkedik a szállítási költségek miatt? Hogyan versenyezzenek a hagyományos építési móddal, amely azért olcsóbb, mert szabadidőben, rokonok, barátok segítségével és saját erővel épül a ház? Építőjének — aki saját maga „beruházója" — és a magántervezőnek, — kivitelezőnek nincs külön ad- •• minisztrátora, irányítója stb. A hagyományos szerkezetű családi ház két év alatt épül föl, a panelest hat hónapra vállalják a házgyárak. Megéri-e ez az előny azt a hátrányt, hogy ára viszont 17 évi átlagmunkabért emészt föl? A továbblépés kulcskérdése ez: akar-e és hogyan akar a házgyár árban is versenyképes lenni a magánerős lakásépítésben — vagy inkább „átáll", és lakások helyett középületeket, ipari és mezőgazdasági üzemeket épít? A házgyárak valószínűleg alkalmazkodni tudnak majd a magánerős lakásépítés piacának igényeihez, ez pedig az állami lakások és a lakótelepek minőségének változását, javulását is eredményezheti. 34