Budapest, 1982. (20. évfolyam)

4. szám április - Szabó Endre: A jövő panelja

jelenlegi, mennyiségre alapozott módszerekkel. Hogy az építés iparosításának létjogosultsága van a megváltozott körülmények között is, s hogy a nem szeretett panel „rehabilitálható", azt nemcsak számtalan külföldi példa igazolja, hanem hazai eredmények is. Az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium 1979 végén felkérte vállalatait, hogy mérjék fel a paneles technológia alkalmazásának, elterjesztésének lehetősegét a magánerős lakásépítésben. Azóta családi házak, sorházak épültek panelből több megyében. A fővárosban a múlt év őszén (négy és fél hónap alatt) elkészült a gyárak kínálatát bemutató mintatelep a XI. kerületi Eper utcában. Mindez biztató kezdet, de még döntően a technikai produkció szintjén marad. A szakma bebizonyította, hogy a panelből mást is össze lehet rakni, mint amit szoktunk — de paradox módon azt is, hogy az igazán máshoz egészen más panel kell. Nem hallgatható el, hogy ezt a kezdeményezést nem az esztétikai színvonal emelésének vagy a minőségi igényekhez való igazodásnak a szándéka szorgalmazta, hanem a gazdasági kényszer. 1980-ban a lakások 36 százaléka állami erőből, 64 százaléka magánerőből épült. A lakosság anyagi erejének bevonásával készült a lakások 75 százaléka. Az új elgondolások szerint az állami és a magánerős lakásépítés aránya fokozatosan 20, illetve 80 százalékra változna. Más tényezőket változatlannak véve ez azt jelentené, hogy évente 11 900 darab, korábban lakótelepen épült állami lakással csökkenne a házgyárak kapacitásának kihasználtsága. Az állami, illetve a magánerős lakások alapterületének különbségét figyelembe véve ez évente mintegy 8800 paneles családi háznak felelne meg. Az állami lakásépítés volumenének csökkenése tehát kínálatra kényszeríti a házgyárakat a magánerős piacon. Ahhoz, hogy a házgyárak el tudják adni termékeiket, a jövőben meg kell ismerniük a piac igényeit, és át kell alakítaniuk termékszerkezetüket, hogy megfeleljenek az elvárásoknak. Az Eper utcai mintatelep iránt nagy volt az érdeklődés: két hét alatt csaknem húszezren keresték föl. A vendégkönyv bejegyzései és a vidéki házgyárakba futó megrendelések sikert igazolnak. A panelből készült családi háznak, amellett, hogy építészeti újdonságnak számít, és rövid idő alact felépíthető, az a legfőbb előnye, hogy van hozzá kert. A közvetlen és saját kapcsolat a természettel teszi nagyon vonzóvá. Az új konstrukcióval az állam elismerte a kert iránti vágynak a jogosságát: kertes házak épülnek minisztériumi, tanácsi, OTP, állami, vállalati kezdeményezésre és szervezésben, ipari eszközökkel. De lehet-e mindenkinek kertes háza, van-e hozzá elég szabad terület, vehetünk-e el még többet a mezőgazdaságtól? Az összes művelt földterület 98 százaléka szocialista tulajdon, ugyanakkor a zöldség, a gyümölcs és a hús 32 százalékát kisgazdaságok: háztáji és ház körüli kertek termelik. (Az utóbbiak a belterülethez tartoznak.) A kert a legjobban hasznosítható, legintenzívebben művelhető föld. Ez a tény indokolja, hogy jelentőségét fel- és elismerjük a lakásépítésben. Vannak olyan, nagyüzemileg kevésbé művelhető földek is, ahová kertes házat építeni nem hátránnyal, hanem előnnyel jár. Az ilyen területeken virágzó kertkultúra alakulhat ki. Arról sem FÓRUM szabad megfeledkezni, hogy aki házrengetegben él, az előbb-utóbb kiskertet, üdülőt kíván (például a szentendrei zártkertek tulajdonosainak 98 százaléka a fővárosban lakik!). Egy kertes ház mindenképpen kevesebbe kerül az egyénnek és a népgazdaságnak is, mint ha a lakás mellé zártkertet vagy üdülőt — esetleg mindkettőt — vásárol és fenntart az állampolgár. Arról nem beszélve, hogy a vízparti üdülőterületek zsúfoltsága hasonló a lakótelepekéhez. Gondolni kell arra is, hogy a családi házának kertjét megművelő polgár egyben termelő (legalább saját fogyasztásra), a lakótelepi viszont csak fogyasztó. Persze a lakáshoz tartozó kert — mérete miatt vagy egyéb okból — nem mindenhol művelhető, különösen a városokban nem, ahol viszont nem csak a földszintes, szabadon álló ház lehet kertes. 1980-ban összesen 8,3 milliárd forintot használtak föl a tanácsok az állami lakások kommunális létesítményeire. A lakásonként átlagosan 311 ezer forintból körülbelül 27 százalékot a távfűtés, 41 százalékot közművek és utak, 28 százalékot pedig intézmények létesítésére, 4 százalékot vízrendezésre és a zöldterületekre fordítottak. Ki győzi a kertes családi házak közművesítését, ami „köztudomásúan" sokkal drágább, mint a lakótelepeké? — kérdezhetnénk. Megoldható-e például a családi ház egyedi fűtése (ahol a takarékos üzemeltetés közvetlen egyéni érdekké válik) 84 ezer forintból, amibe egy lakótelepi lakás távfűtésbe kapcsolása kerül? Határozott igen a válasz. Kiépíthető-e házanként 128 ezer forintból a közműhálózat családi házas területen? Igen, ha azt is mérlegeljük, hogy a kertes ház alkalmas a meglevő szabadon álló beépítés sűrítésére és foghíjak beépítésére, ahol már van víz és villany (néhol út is) — lakótelepet viszont üres vagy kevés szanálást igénylő területen lehet építeni, ahol teljesen új hálózatok kellenek. Kertes házaknál van mód a közművek egyszerűbb megoldására, könnyebb kivitelezésére — a lakók saját erejének bevonása mellett. A lakótelepen a homogén népességösszetétel miatt csúcsigényre kell méretezni az ellátó intézményeket (óvoda, iskola stb.), ezt a meglevő beépítéshez igazodó kertes házakkal el lehet kerülni. Egy tízszintes lakótelepi házban átlagosan 54,7 lakás van. 1980-ban az állami lakások átlagos alapterülete 54,2 négyzetméter volt, 7,7 százalékuk 3 vagy több szobás. A magánerős lakásoknak közel 32 százaléka 6—11 szintes épületben van. Körülbelül 60 százaléka családi ház. A magánerős lakások átlagos alapterülete 73,7 négyzetméter, 70 százalékuk 3 vagy több szobás. A lakásépítés jelenlegi végleteit — állami vagy magánerős, tízszintes vagy földszin-33