Budapest, 1982. (20. évfolyam)

4. szám április - Supka Magdolna: Rékassy

Mostanában mintha újraéledne e régi kedv. Hasonló ízességgel, de mai ízléssel kívánnának képgrafikusaink betekintést nyújtani a város életébe. Művészi igényességgel és azon felül lehetőleg úgy, hogy témáik között maguk választotta —^olykor tán kevésbbé reprezentatív, de annál karakteresebb — mai „életképek" is szerepeljenek. Az elmúlt negyedszázad során ugyanis az efféle megelevenített városképnek — a látképes „fotóanziksz" képzőművészeti rokonának — gondolata ritkán találkozott a grafika forgalmát szorgalmazó megrendelői igénynyel, amelynek kereteit jó ideig úgyszólván csak Szabó Vladimir ellenállhatatlan elbeszélői kedve törte át. A fiatalabb nemzedékből az ehelyütt reprodukált művek készítőjének, Rékassy Csabának sikerült a szokványból messze kiemelkedő szeilemű, mesteri mívességű rézkarcaival visszaidéznie a vedutaképek látványbeli ünnepélyességét és tárgyi hitelességét, anélkül, hogy a rajzolat pontossága elridegítené az ódon városnegyedek hangulatát. A képeken látható figurákat többnyire korabeli öltözékben ábrázolja, mozdulataikat, mimikájukat fanyarkás humorával fűtendeje. Aligha véletlen, hogy a közönségnek e sorozat iránti aktív érdeklődésében is fellelhetjük a — néha csupán divatként kezelt — nosztalgia mindkét színezetét — talán, mert a „milyen is volt?" élménye felébreszti egyúttal azt a másik, időszerűbb igényt, hogy „milyen is lehetne?!" Korábbi nemzedékek számára a városi élet és érzület színességét tápláló forrásai voltak a Tabán és Óbuda azóta eltűnt házacskái, „egy csepp a vidékből". Ennek csupán „festői" báját ragadták meg finom akvarellek százai. De vajon bele kell-e törődnünk abba 'S, hogy e kicsiny utcák, kapualjak, leanderek magukkal vitték örökre a meghittség érzését, hogy többé rá ne találhassunk Krúdy bűvös jelzőinek forrásvidékére? Vagy inkább teremtsünk új „grundokat" magunknak a meglevőből, ahogyan Molnár Ferenc tette abból a Pál utcai majdnem-semmiből, ami néki egykor birodalom volt, s ma ismét apró, de kihűlt helyszín . . . Hát elképzelhető az, hogy óriássá növekedett városunknak ne akadna ma is számos felfedezetlen zuga vagy ismert, de meg nem örökített kedves-szép helye, mely csak költőjére vár? A hely s a látvány e poézisét képzőművészetünk hagyományai is gazdagon tanúsítják. Az ágazatok közül a grafikának a művek sokszorosíthatósága is kedvezett. Közkézen forogtak például azok a múltszázadbeli, acélba metszett veduták, amelyek Pest-Budát és tágas környékét a Várból vagy a Gallérthegyről ábrázolták, a látképet térképpel egyesítve. Ám ritka volt köztük az olyan, amelyre a művész rá ne varázsolt volna néhány staffázs-alakot, többnyire a távcső körül sürgölődő dámákat és urakat, úgylehet külföldieket is. E lapok készítői, neves osztrák vagy német metszők, az idegeneket is elbűvölő panoráma látványát az akkoriban dívó életkép, a „zsáner" jeleneteivel kedvesítették. De már például a mi Barabás Miklósunk — honi szemmel és kedéllyel — gellérthegyi témaként nem a hűvösebb távlati fölülnézetet választotta, hanem szemközeiből, a meredek réten hempergő-guruló budai polgárokat figyelte meg pünkösd hétfőjén — hírlapi kőrajza szerint. Ez volt az a kor, amidőn fővárosunk „rejtelmeit" leplezte le Nagy Ignác csípős szellemű tolla. 25