Budapest, 1982. (20. évfolyam)

4. szám április - Zalán Tibor verse

be egyszer-egyszer, ugy minden ok nélkül, budapesti kapualjakba, lehetőleg a mellékutcákban; „szépek"!), „a belső kapualj homályába is szokatlan világítást vetített most, átmenetileg, az alacsonyan járó nap." Alacsonyság, régiség, átmenetiség. De a fogalmak sem segítenek. Van ezeknek a szinte untig ismétlődő élményeknek valami olyan tartalma, amelyet mindaddig elhanyagolunk, amíg azután egy nap mintha hiába keresnénk. Ottlik könyveiben a városélmény ezt a keresést „könnyíti meg"; ha a magunk emlékeit nem lelhetjük is fel annyiszor, örülünk, hogy valaki más ekkora meggyőződéssel és ilyen meggyő/.ő erővel (ami végeredményben az igazi íróság legfontosabbjai közé tartozik), szerényen, zavartan bár, de szintén jár-kel. A Hajnali háztetők egyik szereplője, a nagyvárosi élet jellegzetes hajnalán (az éjszakai város képeit most nem idézzük e könyvekből) fölfedezi magának a legközvetlenebb környezetet, amelyhez azután rejtélyes módon hűtlen lesz. Nem akarja értelmét látni, miért kellene tevékenyen vállalnia, tehát a maga világában: festőként, „ábrázolni" e dolgokat. Halász festő úr párkánymászása közben, sok emelet nyaktörő magasából látja a „hajnali háztetőket". „Megérte, te félbolond ? kérdeztem. . . Jó volt mondta . . . láttam végig a hidakat. . . Össze-vissza a rengeteg háztetőt. Egy vonat ment a Ferencvárosi pályaudvar tájékán. Tehervonat, huszonnégy kocsival. . ." Az elbeszélő úgy véle, Halász csak hazudik. De a leírása meggyőző: „Alapjában semmitmondó kép. Piszkos falak, tetők cikcakkja. Az Andrássy út túlsó ablaksora vakon csillog a napfényben. A Vár zöld teteje is fényes. A Múzeummal átellenben kinyitottak egy ablakot, s kócos nő ásít és nyújtózik. A redőnyök mögött alszanak." (Gondoljunk Szép Ernő versére, a Magános, éjszakai csavargásra!) „. . .Öreg utcaseprő kaszálgatja az úttest szegélyét. Szinte hallani a seprő sercegését. A harmadik emeleten iskolásfiú könyököl, kávésbögréjét markolássza. Felhajtott gallérral száll ki egy férfi a taxiból, pénzt kotor elő. Három uszályt is láttam, lefelé úsztak a Dunán. Takarítják a kávéházat. A Vilmos császár utat némelyik mellékutca ferdén keresztezi, a házak egymáshoz lapulnak, szürkék, porosak." Ahogy a „hajnali részegség" Kosztolányija a valós látványon túllengve valami többet, valami nagyobb rendet lát amely éppenséggel távol esik akár még az egyén belső jelszavasságától, bármi címszavaktól is —, így láttatja a regénybeli beszámoló „Budapest háztetőit". A festő meggyőzi az elbeszélőt, aki pedig azzal a hiteles gellérthegyi tavaszemlékkel igen magasra tette önmagának a mércét: „Most már én is láttam. . . A fényes őszi hajnalban, az áttetsző levegőég alatt borzongtak a kövek, hatalmas némaságban terpeszkedett a város a messzeségbe. . ." S hány megállapítása van még a novellákban a városról! A rakparton, a Virrasztók megannyi „döntő fontosságú" szót mond ki e tárgyban. Vagy a Hamisjátékosok végén: „A Belvárosban laktunk, egy kicsike szobában. . . Szép, verőfényes tavasz volt. A Koronaherceg utcán már felöltő nélkül jártak az emberek. S a Kálvin téren és a vámházakon és a csepeli vasúti hídon is túlról, a Kamaraerdő felől, lassú kék-fehér szárnycsapásokkal közeledett a húsvét." Ám az író hiába látja, hogy a „nyugati látóhatár megfeszült, mint egy fakókék vitorla. . . A folyam mentén bérkaszárnyák horgonyoztak a híg napfényben. És tetők, kémények, tűzfalak szurtos, széltépett, esővert rengetege", hiába unszolja Halászt, hogy akkor hát fesse meg mindezt. „Minek? nézett rám csodálkozva. Mert szép. Eredj már. . . Egy rakás füstös pala-, cserép- meg bádogdarab. Ha ez szép, akkor minden szép." S talán csakugyan elég, ha láttuk, amit láttunk. Valami azonban ott kezdődik, hogy mégis csinálni kell ezt-azt az életben; és ha egyszer ez a hajnali kép lett „a miénk", akkor azzal. Ottlik igen ertő mód ad igazat ennek is, annak is. De az igazi tanulságot nála csak az egyik változat kínlódó, akaratlan híve értheti meg. ZALÁN TIBOR $<za&ad twások Szeretőm riadalmából madarak verik az égre magukat ül hallgat és egyszer valamely pillanatból kihajol Mintha nem magány-albérlet : főbérlő reménytelenség : mintha őszülő szeretkezéseinkre platánlevelek szállnának kéken éjjelente Arcunk holdárkában a nyár halálunk piros vizét kínálja fel Fölém hajol halálomból két összezárt tenyere közt maréknyit fölemel Tartja szívem is — bár könnyétől elázik Európa mikor vasvirágon csorbul ki bennem az Isten * Azt mondod: nyár van mégis minusz negyven fokos lázban reszketek ígéreted: pipacsok szöktetik vérem búza közé csak ennyi: jég veri agyamban meddővé a mandulafákat Ijeszt ez a nyár is a Hold kihűlt korongján jegesmedvék énekelnek horkantanak rám — ezüst-nyáluk halántékomra csorran — mikor ágyad szélén kuporgok mint az öregek és papucsért kaszál nyirkos homályban a lábam ! terítenél árvaságomra teljesebb éjszakát ! Legalább halálomig érjen akkora álmot — az ébrenléttel ne legyen határa — akkora bűn Szeretők menetelnek a csontig öltöztető nyárban futsz mellettük mint parádék katonáival kisgyerek észre sem veszed: túl véres csata lesz itt — és győztesek nélkül ujjongó vesztesek verik virággal boldogtalanná ellenfelüket lehunyom a szemem és sajgó szemhéjamat könnyeiddel már hiába vered minusz negyven fokos lázban vacogtat ez a nyár is hát roppant tartományod esendővé havazom: KIRÁLYNŐ