Budapest, 1982. (20. évfolyam)

4. szám április - Dr. Buza Péter: Volt egyszer egy márványhordó

Akkor, az 1820-as évek derekán Pesten is volt egy nevezetes hordó. Egy Donner nevű kádár építette. Űrtartalma megközelítette a kétezer akót (egy akó számotvetőlegesen 51 liter). De bizony fából volt, nem úgy, mint újítókedvű szőlősgazdánké, aki hosszas kísérletezés után vágott bele a nagy vállalkozásba. Kis méretű márvány hordót faragtatott, és abban próbálta ki a bor eltarthatóságát. Azt tapasztalta, hogy az értékes nedű gyorsabban érik kőfalak között: „ez három hónap múlva annyi borkövet adott, hogy felényit se eggy ugyan azon pintzében öt esztendeig állott, s minden esztendőben ujj termés borral töltött fa hordó." Azt is kipróbálta — igen kedvező eredménnyel —, hogyan védi meg a vastag kőfal a bort a hőmérsékletingadozás kellemetlen hatásától: „Be állíttattam egy márvány hordóba valamelly kisded vaskemencét, s ez által abban a meleget három egész hónapig 80° tartattam Reamur szerént". (Vagyis száz Celsius-fokon.) „Ezen bánásom módja által azt a tapasztalást szerzettem, hogy a hat hüvelyknyi vastag kő dongán fellyiil állított hévmérő, alig mutatott 10—12° meleget." S amikor minden módon meggyőződött ötlete kivihetőségéről, papírra vetette a nagy bortartály rajzát, s kikocsizott Süttőre, Áprili Márton kőfaragómesterhez. Ez valamikor 1825 késő őszén történt, és tavasszal megérkeztek a faragott kövek Budára, amelyekből a pincében állították össze a művet. „Legszebb válogatott táblákból" — ahogy Mayerffy büszkén írja. A félhengert formázó tartály alapja — mely a kőzúzalékkal egyenletesre döngölt földön nyugszik — négy egymáshoz illesztett részből áll. Teljes területe négyszer két és fél méter. Magassága két méter nyolcvan centiméter. Kerületén 14 „kődonga" simul egymáshoz. „Ezeket a hozzá értő kőfaragó illendően eggyüvé mettszi, s a minden kőfoglalásoknál használni szokott ragasztó (Steinkütt) erősen eggyüvé tartja." A dolog nem volt olcsó, de nem is volt túl drága. Akónként egy forint 48 krajcárba került ezüstben, szemben a fahordók szokásos két forint 36 krajcáros akónkénti árával. Persze, ha ezt az egységárat beszorozzuk az akók számával — kereken háromszázzal —, egész tekintélyes summa kerekedik ki. (Összehasonlításként: egy akónyi jó bor akkoriban 4 forintot kóstált.) A jelek szerint Mayerffy Károly a kétezer akós fahordó űrtartalom rekordjának megdöntésére készült. Könyvében többször utal arra, hogy e háromszázas után, egy háromezer akós (tehát majd 160 ezer liter űrtartalmú!) márványhordót is építtet. Nincs kizárva, hogy el is készítette. A szöveg fogalmazása és logikája megengedi ezt a feltételezést. Részletes „előterjesztésének" harmadik paragrafusa foglalkozik a hordóóriás előnyeivel. Többek között felteszi a kérdést: okoz-e gondot, ha a gazda e hatalmas tartályt különféle borokkal tudja csak telető lteni? S válaszol is: nem, mivel a belső tér márványlapokkal rekeszelhető. így fogalmaz: „erről előre gondoskodtam és több próbatételek után annyira jöttem, hogy hordómat ugy alkalmaztattam (!) hogy abba hat különféle bornak eltartására adhatok helyet . . ." Az is figyelemre méltó, hogy a könyvecskét kísérő rajzok egyike ilyen háromezer akós tartályt ábrázol, amelyen az 1827-es évszám szerepel. Ugyanez a könyv kiadásának éve is! Aligha került volna ez az évszám a rajzra, ha Mayerffy nem foglalkozik komolyan az ötlettel. Bora volt hozzá elég — lévén egyike a kor legnagyobb szőlőbirtokosainak s minden bizonnyal pénze is, hiszen a serfőzés jövedelme bőségesen hozott a konyhára. Végül is azonban, ahogy feltételezhetjük, hogy felépült, úgy azt is, hogy nem. Ha igen, ott szunnyad ma is a hegy gyomrában. Ami biztos, az a háromszáz akós márványhordó, s jószerivel erről is elfeledkeztünk. * Nincs nyoma annak, hogy a pincét és főleg a hordót, valaki is használta volna Mayerffy Károly halála után. A Fővárosi Tanács Tervtárában az épület helyrajzi száma alatt fellelhető dossziéban mindössze egy múlt századi irat található. 1886-ban engedélyezték az akkori tulajdonos, Bauer József számára a pince átépítését. Ennek rajzán a ház alatt húzódó pincerendszer már nem nyúlik túl a Logodi (Váralja) utca vonalán. Aki papírra vetette, nem tudott róla, hogy a járatok benyúlnak a hegy alá. Pedig akkor még ott voltak, háborítatlanul, csak éppen bejáratukat torlaszolta el az emberi gondosság vagy gondatlanság. A ház vélhetően utolsó tulajdonosa — Kabon József— sem használta ezt a pincét. Pedig maga is borral kereskedett. (Szőlője a Kelenföldi pályaudvar tőszomszédságában volt.) Később vendéglőt nyitott. Itt, az Attila utca 21-es számú házban működött a Burgzsandárhoz cégérezett városszerte emlegetett fogadó. A pincét mégsem használta, de tudott róla — ha nem volt is túl kellemes számára ez a tény. A várbeliek panaszai nyomán kellett ugyanis nem örömét, de gondját vállalnia: a hegy alá nyúló járatok fölött itt is, ott is beszakadt a föld. Szigorú utasításra törmelékkel hordatta tele a pincét, a kis ház törmelékével, amit lebontott. Helyén építtette föl a ma is álló emeletes bérpalotát, ahol maga is lakott. Kabon József nyugdíjas palotaőr tabáni kiskocsmáját városszerte ismerték az ínyencek. Hiszen éppen ez az, ami miatt az ember nem is igen érti, hogyan ítélhetett — hite szerint: végleges — eltemettetésre egy ilyen pénzt is kamatozó és pénzt érő remeket pont a Burgzsandár gaztiája, aki pedig — „étlapja" is tanúsítja - takarékos ember volt a javából. Korábbi összeköttetéseit kamatoztatva, az Udvar asztaláról - s néha magának a legfenségesebb uralkodónak: Ferenc Józsefnek ebédlőjéből is — egyenesen kocsmájába vándoroltak a palota ételmaradékai. Különösen nagy lehetett a Burgzsandár ázsiója, ha a császár is Budán volt. Közismert, hogy a puritán uralkodó nem sok időt pazarolt az étkezésre: szinte érintetlenül szedték le a föltálalt fogásokat. Amit aztán Kabon úr egyforintos egységáron kimért vendégeinek. Ha a tálak tartalma valóban fejedelmi volt, bizonyára maga is odaült a buzgón viliázó tabániak és pestiek közé, nehogy mindent elegyenek előle. Ki hinné, hogy éppen ez a leleményes úriember volt képes elveszejteni a több tonnás borosedényt? Márpedig ez történt. Ott szunnyadt aztán hosszú évtizedeken át a Várhegy alatt elfelejtve, mígnem a véletlen a kezünkre játszott, s újra megleltük a múlt századi budai látványosságok egyik legismertebbikét. + A többit már tudjuk. A tanács - ahogy erről már szó volt a Dél-budai Vendéglátónak utalta ki a pincét. Négyszázezer forintjuk bánja. Nem tudni miért: föladták. A Szőlészeti és Borászati Kutató Intézet lett az új gazda: a kulturált borfogyasztás „exclusiv szentélyének" szánták Mayerffy Károly egykori pincéjét és aimak fő attrakcióját. Kétmillió forintot költöttek rá. Aztán elköltöztek Kecskemétre. A Boripari Tröszt vette gondjaiba a félbemaradt „szentélyt". Jó lesz borversenyek színhelyének. Jó lesz osztályonfelüli különleges borozónak. így gondolták. Csak éppen munkavédelmi engedélyt felejtettek el időben kérni. Nem is kapták meg. Hiába fellebbeztek. Hiába érveltek. Hiába „követték meg" az illetékeseket. Visszaadták hát az első tulajdonosnak, az I. kerületi Tanácsnak. Azé a pince, akinek a földjében van. * A járatok járhatóak, fémlemez borítja a boltozatokat, betontömbök rajzolják körül a borozó boxainak hűlt helyét a zseblámpa gyér fénysugaraiban. Minden csendes és mozdulatlan. Csak a Váralja úton végigzúgó autók tompa moraja hallatszik a magasból, s egy kis fénykör hozza a domboldalról a külvilág üzenetét. A derengő világosság latin szavakra hull. A hívatlan látogató a hordóóriás homlokfalát ékesítő feliratot betűzgeti: QUERCU FERRO MUNITA DURABILIUS OPUS NOBILIS CAROLUS MAYERFY IN VEN IT POSTERORUM COMODO OPERAS AGENTE MART—APRILI 1826 Azaz: 1826 március—áprilisában fejezték be a vassal megerősített, tölgynél tartósabb művet, melyet nemes Mayerffy Károly, az utódok javára talált fel. Hát igen . . . ő: feltalálta! Mi meg nem találjuk a módját, mit kezdjünk vele. 20