Budapest, 1982. (20. évfolyam)

4. szám április - Mohayné Katanics Mária: A Triciniumok születése

A Triciniumok születése Akkortájt indult a Zeneakadémián a zenetudományi tanszak, amikor én már — friss diplomával a zsebemben — a cinkotai tanítónőképző nálam csupán néhány esztendővel fiatalabb diákjait tanítottam. Az órarendemben itt-ott mutatkozó kis hézagokat némi agyafúrtsággal arra használtam, hogy félhivatalos vendéghallgatója legyek a csodálatos tantárgyakkal (és még csodálatosabb tanárokkal) kecsegtető új tanszaknak. Igy történt, hogy hébe-hóba Kodály népzeneóráira is bemehettem. Teltek-múltak a napok — talán az évek is . . . Híre jött, hogy a következő évben Kodály már nem fog tanítani. Néhányan kérlelni kezdtük a Tanár Urat, hogy adjon nekünk valami lehetőséget a további tanulásra. Magunk sem tudtuk, mit akarunk valójában. Ereztem, hogy a tanári pálya — minden gyönyörűsége mellett is- veszélyes: a legjobban megtöltött szivacs is kiszárad egyszer, ha nem szívhatja magát tele újra és újra .. . Addig erősködtünk, hogy végül azt mondta: „Adjanak egy telefonszámot. Ha lesz valami, majd szólok..." Ez ígéretnek kevés volt, de lehetőségnek végtelen ... Es jöttek a telefonok Tóth Margitnak — később a Zenei Lexikon szerkesztője lett —, aki értesített engem és Hegyi Erzsébetet. Rendszerint gyalog mentünk a Köröndre Kodályékhoz. Ajándékaink, a kis ibolyacsokrok ugyancsak elszégyellhették volna magukat Emma asszony virágkölteményei mellett, ha a ház úrnője nem fogadja őket olyan nagy örömmel, mintha a Dárius kincsét vittük volna neki. Néha sűrű egymásutánban kaptuk a hívásokat, néha heteken át semmi . . . Hogy mi volt a program! Kodály kézzel írott kottaszeletkékkel várt bennünket. Hárman három szólamot kaptunk, külön kis két-három sorra felszeletelt kottapapíron. Kodály figyelte háromszólamú „blattoló" mutatványainkat, s valami elképesztő türelemmel, szeretettel korrigált bennünket. Olykor-olykor leült a zongorához (valószínűtlenül hosszú, keskeny ujjai szinte simogatták a hangszert), és számunkra ismeretlen, izgalmas — és persze ijesztő — francia szolfézsgyakorlatok kíséretét játszotta. Ott álltunk körülötte, és már nem féltünk. Szombat esti éneklés nem szorongtunk, hanem valami természetes, egyszerű, gyermeki áhítattal, nevetgélő-diskuráló boldogsággal csüngtünk rajta. Emma asszony — akkoriban még járóképes volt — be-benézett a középső nagyszobába, tálcán süteményt hozva. A házigazda szigorú-kedvesen halasztotta el a kínálást: „Előbb dolgozzanak, aztán egyenek . . ." Faggattuk a Tanár Urat, miféle zenék ezek, amelyeket a kis cédulákról kell énekelnünk — sejtettük persze, hogy a sajátjai. Kértük, nem adná-e oda, hogy előbb megtanuljuk, de ő éppen a lapról olvasást akarta velünk gyakoroltatni. Igy hát csak folyt a küzdelem alkalomról alkalomra — esetenként sikerrel. Emlékszem, egyszer a napi tanítástól fáradt agyam végképp felmondta a szolgálatot, többszöri nekirugaszkodásra is elvétettem az énekeinivalót, és mindig ugyanott. Zavaromban, bosszúságomban sírni kezdtem. Kodály átölelte a vállamat: „Na mi baj? Rám nézett a kakas!..." Tréfált, vigasztalt, hogy ügyetlenségemet, félszegségemet feloldja. Hányszor hallottam felőle, hogy szűkszavú, el zárkózik az emberektől — hát mi ak-Vámos László felvétele kor tapasztalhattuk, hogy élő, meleg emberi szíve, aranyos humora van, s hogy csak azzal bánik kíméletlenül, aki vagy ami nem tiszta, nem igaz. Egyszer a sok addig elénekelt kis „cetli" ki volt készítve az asztalra. Szokatlan módon vendég is érkezett: Járdányi Pál. Az összes kis darabot végigénekeltük; ahogy a szolmizálás „jobban esett", úgy cseréltük a hangnemek-adta olvasását a hangoknak. Járdányi valahogy be volt avatva az egészbe együtt figyeltek, jegyezgettek. Még valami nehézségi sorrendről is szó esett köztük; ebbe természetesen bennünket is bevontak. Akkor már nem lehetett eltitkolni, hogy új sorozat bábái voltunk hosszú időn át: a Triciniumok készültek el. Attól kezdve mi voltunk a tricinkék . . . Emma asszony kezdettől fogva „kis angyalkáinak" nevezett bennünket, amit Kodály ,,gráciák"-ra változtatott. De a ház asszonya ragaszkodott a mi angyal-szerepünkhöz. Kodály, nevünket eldöntendő, a könyvtárszobába indult. Ott tébláboltunk a küszöbön: végzett-e mára velünk vagy nem, illő-e várni, maradni, vagy menjünk el búcsúzás nélkül! Kodály már a könyvespolchoz illesztett létra tetején állt, fönt a magasban. Percekig időzött az égigérő lajtorján, szótlanul, majd kezében egy vaskos könyvvel ért földet. Némán lapozgatott. Zavartan, moccanatlanul vártunk, kérdőn nézegetve egymásra. Aztán felemelte pillantását, mely félreérthetetlenül nekünk szólt. A vaskos kötetből kikereste a három grácia „igazi" nevét, s egyenként megajándékozott vele bennünket. így lettem én Thaleia. (Rá is rimánkodtuk egy fényképére a dedikációt a görög nevünkkel együtt.) A Triciniumok születése közben aztán tricinkék lettünk, de valahogy az a grácia-keresztelő nagyon emlékezetes maradt. Egy ízben Kodály mégiscsak előre elküldött egy háromszólamú, szöveg nélküli művet,hogy tanuljuk meg a kitűzött időre. Ennek fele sem tréfa, gondoltuk — mi lesz ebből! A virágözönnel borított lakásban a Tanár Úr Emma asszony elé tessékelt bennünket. Születésnapi köszöntő volt az új mű. Az idő csodálatosan meg tud állni néha: Kodály ül a szék karfáján, szelíd, féltő mozdulattal átöleli Emmát. Szeretet, bizalom, áhítat sugárzik az arcán, ahogy akkor már karosszékét elhagyni képtelen asszonyát figyeli. „Mikor ir tad ezt, Zoltán!" — „Hm ... — ocsúdott Kodály, s az áhítatos szép szeretet huncut mosollyá perdül — a napokban, délután, mikor szunyókáltál, ilyeneket dünnyögtél álmodban . . ." Háromszor kellett így előre tanulnunk: Kodály feleségének névnapjára, születésnapjára, házassági évfordulóra. Szavak, mondatfoszlányok, összbenyomások, érzelmek, emlékek maradtak meg bennem ezekből az évekből. Fényképre nem került belőle semmi. Magnószalag, film sem őrzi ennek a két esztendőnek egyetlen percét sem. Hazafelé lelkesen, rajongva ismételgettük, mi minden történt abban az egy-két órában, míg ott voltunk. Hányszor elmondtuk, hogy le kellene írni mindeíh találkozást percről percre. De mindig úgy váltunk el egymástól, hogy hiszen úgysem felejtünk el semmit. A memória, persze, csalafinta szerető. Akkor hagy cserben, amikor leginkább szükségünk lenne rá . . . Mohayné Katanics Mária 21