Budapest, 1982. (20. évfolyam)

4. szám április - Dr. Buza Péter: Volt egyszer egy márványhordó

h 111 elejtett épületek a fátum újra eltemeti a budai szőlészet-borászat e páratlan emlékét ? Amelyben gazdája, Mayerffy Károly annak idején bizonyára jóféle sashegyi vörös bort tárolt, s nyilván ebből kínálta meg érdeklődő látogatóit, akik hírét vitték különös vállalkozásának. * A Mayerffy család bajor földről, Győrön át érkezett fővárosunkba. A XVIII. század végén és a múlt század első felében a legjelesebb polgárok közt is elsőnek számított Pest-Budán. Károly úr is, a „dinasztiaalapító" serfőző, Franz Mayer másodszülött fia, akiről feljegyezték, hogy nagy tisztelője és értője volt a borászat tudományának, ő építette Magyarhonban az első vörös márvány dongájú bortartó edényt. * Az Attila utca 21. számú ház egyik készséges lakójával a sötétséget fürkésszük, s a zseblámpa fényében még hatalmasabbnak tetsző óriást. A félkör formájú előlap kerületén dongaszerűen illeszkednek egymáshoz a vastag, széles márványszeletek. Húszharminc métert jöhettünk a Váralja utca vonalától, míg ideértünk. Egy hegybe vájt sziklaüregben rejtőzik Mayerffy Károly hordója. * Az építtetője akkor, 1826-ban 40 éves volt. Valószínűleg a pince fölött állt a háza. Életútjáról nem tudunk sokat. Feljegyezték róla, Kőbányán nagy téglaégető üzemet alapított. Három fia volt, mindhárom a szabadságharc katonája. A legidősebb: Károly, furcsa történet hőse. Gyalogos főhadnagyként verekedte végig a függetlenségi háborút, Világos után a csehországi Josefstadt foglya lett. Ha kegyelmet kér, valószínűleg egy-két évvel megúszsza, hiszen nem volt hivatásos katona, nem „szegett esküt". De nem volt hajlandó kegyelmet kérni. 1864-ig nem is szabadult cellájából — sajátos bosszújának bosszújaként csak akkor engedték útjára. Fivérei — akik szintén a forradalom katonái voltak emigráltak. Alajos angol tengerésztisztként halt meg Gibraltárban, István Észak-Amerikában a rabszolgaság ellen küzdők oldalán harcolva esett el. Az apát, Károlyt 1871-ben kísérték utolsó útjára a tabáni temetőben. 85 évet élt, és semmi mást nem csinált: „csak" gazdálkodott. De jól, szorgalmasan és ügyesen. Ennyit tudunk mindössze róla. Nem sok. Jóval többet tudunk a hordóról. Maga Károly úr gondoskodott róla, hogy az utókor megismerhesse ötletének értelmét és hasznát. 1827-ben könyvecskét nyomatott „Füskúti linderer Lajos betűivel". A címe is elárulja, hogy a maga részéről egyszer és mindenkorra szakított a „konzervatív" megoldásokkal: „Előterjesztése azon hasznoknak, melylyeket a Márvány-Hordók a Fa-Hordókhoz képest ajánlanak'''. Az újfajta bortartó edény megalkotója írásos munkája előszavában arra céloz, hogy ez a megoldás forradalmasíthatja a szőlő levének eltarthatóságát, s így találmányának jelentősége vetekszik a külföld legjobbjainak ötleteivel: ,,a' mennyiben szélesen terjedő, közönséges és felszámlálhatatlan hasznot hajtó." Ugyancsak az előszóban meséli el Mayerffy, hogyan is született meg a nagy ötlet: „Sok földes Uraktól, s boros gazdáktól hallott panaszok, de magam tulajdon pintzéjében való tapasztalásaim is meggyőztek arról, melly kevéssé légyenek alkalmatosak a fahordók, a bornak kivált hosszú ideig, jó karban tartására. E végett több esztendeig gondolkodtam rajta, mint lehetne a pintzét alkalmatosabban rendelni, melly által a magokat elő adó károkat akadályoztatni, azon sok szerencsétlenséget pedig elhárítani lehessen, mellyek a számos esztendőkig jól őrizett, s magában legjobb minéműségű bort is gyakorta egészen megrontják. Több féle próbatételek után, mellyeket nem tetemes költségek nélkül hajtottam végre, azon meggyőződésre jutottam, hogy minden lehető rosszaknak megelőzésére, a boroknak hosszabb ideig tartására tsak olly edény lehet alkalmatos, melly a levegőnek kívülről való reáhatását akadályoz tat tja, belső alkottatására nézve is a borba keveredhető nedvességnek ellent áll. Egy illy edény készítésére a követ, annak a legkeményebb faját a Márványt gondoltam legjobbnak. De a végre hajtást nem tsak az érdeklette, hogy vallyon ez által a bor állandó jóságban fog é maradni; hanem az illy kő edényeknek készíttetése a költséget is jóval kevesebbitse az eddig szokásban vólt bor tartó fa edények árához képest. Még ezen haszon is, valamint a pintzében leendő hely nyerés is szerentsés kimenetellel jutalmazta próbatételeimet, mint ez a következő pontokból nyilván ki fog tettszem." Amiért a szerző becsületesen meg is tett mindent: huszonkét paragrafusba, vagy harminc nyomtatott oldalon, foglalja össze a márványhordó előnyeit: soha sem kopik el, a bor „ezer esztendőkig" eláll benne, bármekkorát lehet csinálni, olcsóbb, mintha fából lenne, kevesebb helyet igényel, alig kell rá abroncs, nem dohosodik, nem zavarosodik s nem is ecetesedik meg a tartalma, megőrzi a bort egyenletes hőmérsékleten, tűz nem emészti el, a berogyó pincefalak sem törhetik össze, könnyebb kiszámítani, hogy mennyi bor van benne, és így tovább. Marad néhány érve a fahordók mellett is. Két mondatban elfér, persze, az utolsó paragrafusban. Ám a szöveg szerzőjének „objektivitásához" ezek után aligha férhet kétség: „Egyetlen eggy az, amit befejezésül kérek, melly már magában minden józanon gondolkodónak önként adja elő magát: ez az, hogy a borok szállítására a fa hordókat én is alkalmatosabbnak mondhassam a kő edénynél. Ezek mind alkottatások, mind tulajdon sullyok miatt a borok szállítására egészen alkalmatlanok: de elégedjen meg azzal minden bort tartó birtokos, hogy az én egyenes lélekből lett ajánlásom mellett, az ő bátorságára, megnyugtatására s vagyonának tökéletesebbítésére a leg tsalhatatlanabb módot mutattam." A hordó latin nyelvű felirata A 300 akós márványhordó 19