Budapest, 1982. (20. évfolyam)

4. szám április - Dévényi Róbert: Úton álló színházak

latot. A műsorajánlatok között találkozunk hagyományos mesefeldolgozásokkal, de sajátos, a kis nézőket aktív résztvevőkké mozgósító játékokkal is. Szinte valamennyi külkerületet megjárta már Lázár Ervin négyszögletű kerek erdejének közkedvelt állatsereglete, Milne Micimackója, Tamkó Sirató Bőrönd Ödönje, Benedek Elek Többsincs királyfija, Andersen Pomádé királya stb. A „nyitott játékok" bevezetésében a józsefvárosi Gyermekjátékszín amatőrjei jeleskedtek. A közönséget a mese fonalán haladva a legkülönfélébb megnyilatkozásokra, énekre, táncra, alkalmi szereplésre „ragadtatták". A gyermekek természetesen nem rekeszthetők ki a felnőttelőadásokból sem, így bámulatos tárgyismerettel vegyes bábszínházi közvetlenséggel világosítják fel Duda Gyurit, miként ju-A Térszínház színjátszói az újpesti István téren „udvari színházak" szcenikájában a kapuboltozatok, folyosók, lépcsőházi benyílók, grádicsok és pihenők nyújtanak már-már romantikusan gazdag lehetőségeket. De a színház a mostohább talajon is megél. A Centenáriumi KISZ-lakótelepen a dömperek ásta földhányás volt az egyetlen hely, ahol a játék szereplői és nézői elfértek. Végül is hogyan vonhatjuk meg a vállalkozás mérlegét? Nyilvánvaló, hogy az „úton álló" színház nem versenytársa a hivatásos kőszínháznak. Bár, ha számba vesszük, hogy a statisztikák tanúsága szerint csak minden ötödik állampolgár látogatja előadásaikat, az akció sokak számára az első kapcsolatfelvétel lehetőségét is jelentheti. Jóval fontosabb, hogy a produkciók zöme a programínséges „alvó városrészekbe" jut el, oda» ahol nincs művelődési ház, de tott a szarvaihoz. Mégis túlzó vaskalaposság lenne a legifjabbakat Moliére-től félteni. Annál inkább, mert a reagálások olykor meghökkentően képzeletgazdagok. Pesterzsébeten, a lila óvoda előtt a KISZ Művészegyüttes színjátszói Johanna történetét játszották Györe Imre groteszk pitaval feldolgozásában. És mire a színpadi máglya tüzei elhamvadtak, a nézőtér aszfaltján ott díszlett a jelenet színes krétával megörökítve, a kis művész állásfoglalásával: „Éljen Johanna, a Vitéz Szűz!" (Sic!) Mint a szabadtéri előadásokon általában, a produkciók légkörét jelentősen befolyásolja a környezet. Vannak olyan helyszínek, amelyek szerencsés adottságaiknál fogva előbb-utóbb nemcsak a pihenés, hanem a művelődés közösségi terévé fejlődhetnek. Ilyen például a kőbányai Bányató ápolt körzete, ahol a tavacska arénaszerűen lejtő partszegélye a nézőtér. Egy-egy nagy játszótér, iskolakert, sportpálya kínálja magát játékhelyül a békásmegyeri, a Fóti úti vagy a csepeli Ady lakótelepen. A Nagyvárad téri aluljáróban tartott előadások az árusító fülkék előtt folynak. A csupaüveg ajtók-kirakatok — akár egy revüszínházban — sokszorosan csillogják vissza a reflektorok fényét. Az gyakran más szórakozóhely sem. Tudományoskodóan: ahol nincsenek meg a közművelődés minimális tárgyi feltételei. A színházi esemény a közösségi élmény tarkaságával színesítheti a panelrengeteg szürkeségét, és ez bizony „nem is kevés". Talán fölösleges is a magyarázgatás. Ha megszoktuk, hogy könyvnapokon az irodalom kivonulhat az utcára, ha nem furcsállkodunk a párizsi hídlábak vagy a krakkói városfal képtárlatain, ugyan miért ütköznénk meg azon, hogy Thália időről időre itt „kapható" a sarkon, a „mi utcánkban", mint a közszükségleti cikkek bármelyike. 17