Budapest, 1982. (20. évfolyam)

4. szám április - Kertész Péter: Háromszoros túljelentkezés

legtöbb helyen megfordulnak. Mondanak rájuk mindenfélét, például, hogy így akarják rendbehozni megromlott életközösségüket. De hát mi van ebben kivetnivaló ? Valójában minden gyerek nélküli házasság félig kész csupán. Szóval: jelentkeznek, nvilvántartásba veszik őket, s jön egy év kényszerű gondolkodási idő. Ha nem tántorultak el, kezdődhet a keresgélés. Elmondják, hogy milyen gyereket szeretnének, aztán vagy van olyan, vagy nincs. Általában az igény sokkal homogénebb, mint a kínálat, de vannak, akiket rá lehet beszélni másmilyenre. No persze, nem mindenfélére, mert cigánygyereket például, ha még oly gyönyörű is, senki se vinne magával, jóllehet percekkel előbb nyilatkoztatta ki, hogy nem táp-Iái semmilyen faji előítéletet. Ami nem jelenti azt, hogy olykor nem találnak szülőre sötét bőrű gyerekek is. Felkerestem az egyik Pest megyei nagyközségben egy házaspárt, akik hármat is örökbe fogadtak: egy néger kislányt, egy arab és egy cigány kisfiút. Háromszobás OTP-öröklakásban laknak, s minden reggel Pestre expediálják a három gyereket: bölcsődébe, óvodába, iskolába. Ha valamelyikük beteg, azt is beviszi anyu a kis Polszkival, mert nincs otthon kire hagyni. A környezet nem ellenséges ugyan, de már voltak olyan hangok, hogy miért nem magyar gyerekeket vettek magukhoz, mikor van éppen elég a különféle intézetekben. Amiben a leendő szülők tántoríthatatlanok, az az életkor. Majd mindenki csecsemőt szeretne, de legfeljebb hároméves gyereket. És nem azért, mert a pelenkázás olyan nagy öröm, hanem egyszerűen azért, mert idősebb gyerekkel, pláne, amelyik már látta az édesanyját, nehezebb lenne elhitetni, hogy mostantól más az anyukája. Ha létrejön az egyezség, a házaspár látogathatja a kiszemelt gyereket. A megfontoltabbak magukkal hozzák az öreg szülőket, mondjanak ők véleményt, s megesik, hogy az orvosukat is. Szeretnék kipuhatolni, mifélék voltak a vér szerinti szülők, de ilyesmi csak a kutyavásáron megy. Különösen az értelmiségiek áhítanák nagyon: bár kiderülne kicsinyükről, hogy egyetemisták szerelemgyereke, mert az az igazi. Ekkor már az intézet megkeresi az illetékes gyámhatóságot, hogy „környezzen" a szülőjelölteknél, milyen körülmények között élnek, s mit tartanak róluk a munkahelyükön. Ha minden oké (magyar állampolgárok, nem laknak pincében vagy albérletben, nincsenek gondnokolva, betöltötték tizennyolcadik évüket, legalább tizenhat évvel idősebbek a gyereknél, egyikük sem áll büntetőeljárás hatálya alatt), hétvégeken elvihetik magukhoz a gyereket. Aztán jöhet az ingyentartás. Megint eltelik fél év, s ha kölcsönös az elégedettség, kezdeményezhető a tulajdonképpeni eljárás. A férfi és a nő, akikkel madarat lehetne fogatni, örökbefogadó nyilatkozatot tesznek a GYIVI-ben. Csatolniuk kell a kereseti kimutatásaikat, a vagyoni helyzetükről szóló okiratokat; ha van ingatlanuk, a telekkönyvi szemlét; valamint orvosi igazolást arról, hogy testileg, szellemileg egészségesek, ebből a szempontból is alkalmasak az örökbefogadásra. Ha ezt a pszichológiai vizsgálat megerősíti, s az okiratok mind együtt vannak, a paksamétát elküldik a gyámhatóságnak, ahol a jogi cselekmény lényegében lezajlik. Nem kétséges, hogy az ily módon családot alapítani kívánóknak sokkal tökéletesebbnek kell lenniük, mint nekünk, közönséges halandóknak, akiknek megadatott, hogy vér szerinti szülők legyünk. Ami megint csak a refrénné előlépett mottót erősíti. („Az elháríthatatlan rosszat törvényesítjük, de nem idézzük elő mesterségesen.") A gyámhatóságon az immáron félig-meddig szülők jegyzőkönyvileg újfent nyilatkoznak az örökbefogadásról. Ismét alaposan kikérdezik őket: mióta házasok, miért nem lett közös gyerekük, s nem utolsósorban kioktatják őket az örökbefogadás joghatásairól. Végül nyilatkozniuk kell arról, hogy vér szerinti szülőkként anyakönyveztetik-e a nevükre a gyereket, vagy pusztán csak azt jegyezzék be, hogy örökbefogadás útján került hozzájuk. Nem találkoztam olyan gyámügyi szakemberrel, akinek a praxisában előfordult volna, hogy az utóbbi formulát választották. így egy füst alatt megváltoztatják az utónevet is. Erről azt tartják, hogy a gyerek anonimitásának legfőbb biztosítéka. (Más esetekben csak a Belügyminisztérium engedélyével lehet változtatni.) Minden jó, ha a vége jó, teljesült a régi kívánság, amikor még abban bíztak, hogy lesz saját gyerekük — és úgy hívják ahogy akarják. Marikát Odettnek, Hamupipőkének, Józsit Turulnak, Attilát Pistának. A kegyes hazugság, hogy a kínkeservesen megszerzett gyereket visszaanyakönyvezik, mintha az ő házasságukból született volna bár meglehet, hogy akkor még nem is ismerték egymást —, számos esetben végzetes gyakorlatot szentesít. A szülők minden erejükkel azon vannak, hogy elhitessék a gyerekkel: vér szerint az övék. De ezt nem beszélhetik be a házmesternek vagy annak a szomszédjuknak, akivel nincsenek beszélő viszonyban. Még a tízéves unokahúguknak sem, aki régóta tisztában van azzal, hogy képtelenség ötéves gyereket világra hozni. Márpedig a gyerek azokkal a tántikkal, kedvelt és utált felmenőkkel is automatikusan rokoni kapcsolatba kerül, akik hallani sem akarnak róla, s ezt az első adandó alkalommal a tudomására hozzák. Ezt elkerülendő, akik tehetik, valósággal világgá mennek, s csak a legbizalmasabb barátaikat avatják be titkukba. Ahelyett, hogy eszmélő korában megmondanák neki, hogy mi az ábra. Ez és ez van, apád és anyád elhagyott, egészen kicsi korodban könnyű szívvel lemondtak rólad. Mi úgy szeretünk téged, mint az édes gyermekünket. Ennyi az egész. Sokkal kisebb lenne a valószínűsége annak, hogy a gyerek ezek után azt mondja: az igazi anyámat akarom. Akkor is, ha az rendíthetetlen elhatározásában, s a történtek után is ragaszkodik a gyerekétől való függetlenségéhez. Miközben az érzelmileg teljesen kifosztott gyerek kétségbeesésében megtagadja azt a sok szeretetet, amit éveken keresztül az őt örökbe fogadó két embertől megkapott. Mint az a lány, aki tizenkilenc éves korában, közvetlenül apja halála után tudta csak meg, hogy nem édesapját gyászolja. „Édesanyja" ugyanis hamar megelégelte az egyedüllétet, s új embert hozott a házhoz. A lánynak nagyon rosszul esett, s mondta, hogy várhatott volna még egy keveset, ennyivel tartozik az elhunyt emlékének. Szó szót követett, mígnem az asszony kibökte: mit szólsz te bele az életembe, mikor nem is vagy az igazi gyermekem ! Törjünk hát pálcát a már-már betegesen titkolódzó szülők felett? Túlságosan egyszerű lenne, hiszen az ember nem jópofaságból vesz fel sündisznóállást egy életre. Valaminek kényszerítenie kell erre a pszichológiai tótágasra, hogy éppen azt hamisítja meg, ami minden gondolatát kitölti. Sikertelen terhességet meg lehet ismételni sikertelen örökbefogadást soha. Azt pedig épeszű ember nem jelentheti ki, hogy ezekben a honfitársainkban kisebb a fajfenntartási ösztön, mint bármelyikünkben. S még mindig nem teljes a kép: lehet más oka is az elhidegülésnek. A kiválasztott gyereket eleinte tejben-vajban fürdetik, s az szinte kivirul a soha nem tapasztalt szeretethabzsolásban. Aztán mikor elmúlik a pár hetes csoda, egyszer csak azt látják az akkorra már magabiztos szülők, hogy ez a gyerek nem úgy reagál erre meg arra, ahogyan azt elvárják tőle. Jóllehet tudták: úgy hozták el, hogy beszélni is alig tudott hároméves korában, s még nyomokban sem volt fogalomalkotási képessége. Sebaj, gondolták, egykettőre behozzuk a lemaradást. Követelnek, követelnek, a saját normáik szerint. A gyerek meg nem tud teljesíteni. Nem hibás ebben egyszerűen nem képes rá. S már úgy nézik, mint holmi leértékelve vásárolt tárgyat. Rohannak a nevelési tanácsadóhoz, a gyermek-idegszakrendelésre, hogy hogyan is kell egy ilyen lehetetlen teremtéssel bánni. Pedig ez ugyanaz a gyerek, akiben nem is olyan régen a saját képmásukat vélték felismerni. Aki, amikor először beléptek az intézet kapuján, rájuk mosolygott, s valósággal kis testéhez bilincselte, úgy ölelte a lábukat. Alighanem ettől hatódtak meg, s a saját nagyvonalúságuktól, hogy mi most, kérem, egy elhagyott gyerekkel jót teszünk. Kétségtelen, könnyebb dolguk lenne, ha pszichológus segített volna a választásukban. Mert az, hogy az állami gondozott gyerekek mindenkire mosolyognak - CSAPDA. Amiből mindenképpen emberséggel, tisztességesen illene kimászni. Anélkül, hogy tücskötbogarat összehordanánk a senkihez sem tartozó gyerekekre, akik alighogy belekóstoltak a szeretetbe, máris megint szeretetlenül maradtak. Olyan ez így, mint amikor az ember hirtelen megkíván valamit, mert úgy hiszi, hogy éppen az hiányzik az életéből. Aztán, ha nem olyan, mint amilyennek elképzelte, legfeljebb annyit mond: nem ilyen lovat akartam. u