Budapest, 1982. (20. évfolyam)

4. szám április - Kertész Péter: Háromszoros túljelentkezés

KERTÉSZ PÉTER Háromszoros túljelentkezés „Az elháríthatatlan rosszat törvényesítjük, de nem idézzük elő mesterségesen." (Részlet a megkeseredett tisztviselők tízparancsolatából) A cím többértelmű, éppen ezért megtévesztő. Az újságokon, statisztikákon nevelkedett olvasó leteszi a nagy esküt, hogy csakis a bölcsészkarok berkeiből szivároghat ki ilyen információ. A megfejtés sokkalta prózaibb, földhözragadtabb. A statisztika szerint háromszor annyi a gyermektelen szülőaspiránsok száma, mint az örökbe adható állami gondozottaké. Ráadásul itt nem úgy van, mint az előre beharangozott aukciókon, ahol az nyer, aki a legtöbbet ígéri. Legfeljebb annyi az analógia, hogy nemegyszer pont az ember orra elől viszik el a legszőkébb, legkékszeműbb, legangyalarcúbb kislányt. Amihez többszörös gyakorló apaként azért hozzátenném: jóval könnyebb eredeti Csók-kép nélkül, mint gyerek nélkül élni. Következésképpen a kevésbé szőke — kék szemű — angyalarcú kislány is gyerek, s elméletileg ugyanolyan jussa van arra, hogy szeressék, hogy családban nevelkedhessen, mint szerencsésebb küllemű sorstársainak. Ami persze nem jelentheti azt, hogy maradéktalanul lelkesedhetünk egyik képes újságunk gyakorlatáért. Abban ugyanis heteken át fényképpel, név nélkül kínálták „megvételre" a hoppon maradt kicsinyeket. Végére így sem értek, hiszen ahhoz ennyi idő alatt a teljes terjedelem kevés lett volna. A felhajtás azonban akkora volt, hogy még Palotai urat is kimozdította rendíthetetlen társadalmi közönyéből. Pedig róla aztán mindenki tudja a környéken, hogy hivatásos agglegény, s jó, ha minden szökőévben szétoszt egy zacskó savanyúcukrot a házban randalírozó „büdös kölykei" között. Főleg azt nem értette a jeles férfiú, aki több évtizeden keresztül Valaki volt a rőfös szakmában, hogy „minek kell reklámozni azt, amiből a kereslethez 12 képest tartósan szerény a kínálat ?" Az eszébe sem jutott, hogy az örökbefogadás nem reklámtéma, mint teszem azt az Interkerbörze vagy valamilyen újdonsült szolgáltatás, hanem a gyermekvédelem egyik, lehetőségeiben hatásos eszköze. S ha ezt komolyan gondoljuk, akkor nem nehéz rájönni: az egy a háromhoz arány csak a statisztikában igaz. A valóságban egészen másképpen áll. Lehetne lényegesen kedvezőtlenebb vagy akár kedvezőbb is. Ugrásszerűen megnövekedne a túljelentkezés mértéke, ha hirtelen minden gyermektelen házaspár feliratkozna a listára. (Azokat nem is említem, akik ily módon próbálhatnának meglevő egyetlen gyermeküknek az esti párnacsatákhoz kis testvért szerezni.) Közismert, hogy nálunk, akárcsak világszerte, a házasságok 12—15 százaléka meddő (felefele arányban a férfi, illetve a nő hibájából), s közülük nagyon kevésre tehető azon életközösségek száma, ahol kategorikusan elzárkóznak az utódnemzéstől. És hát itt kell megemlíteni azokat a férjhez menni nem kívánó vagy pártában maradt leányzókat, akik alkalmasint ugyanúgy szeretnének gyereket, mint a legtiszteletreméltóbb családanyák, ők ez idő szerint csak alkalmi partnereiktől eshetnek teherbe, mivel az új jogszabály szerint nem részesülhetnek mesterséges megtermékenyítésben. Jóllehet hazánkban emberemlékezet óta ismeretlen vagy legalábbis hivatalosan el nem ismert fogalom a törvénytelen gyerek. („Az elháríthatatlan rosszat törvényesítjük, de nem idézzük elő mesterségesen.") Vagyis látnivaló, hogy a túljelentkezés könnyen lehetne tízszeres vagy akár százszoros is, amit akkor se lehetne megszüntetni, ha mind a harminc-valahány ezer állami gondozott gyerek örökbe adható lenne. Márpedig (okkal, ok nélkül) jó, ha minden harminc-valahányadik gyerek adható örökbe, ám közülük minden második a kutyának sem kell. Vagy azért, mert túlkoros (elmúlt már hároméves!), fogyatékos vagy éppenséggel cigány! Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy ma már minden negyedik állami gondozott gyerek cigány, s szép számmal kerülnek intézetbe tizenhatodik, sőt, tizenhetedik életévüket betöltött srácok is. „A resztli az állam nyakán marad." S előbb-utóbb az inkurrens kategóriába kerülnek azok a gyerekek is, akiknek ifjabb korukban jó esélyük lett volna arra, hogy örökbe fogadják őket. Csak éppen a vér szerinti szüleik ehhez nem adták hozzájárulásukat. Évente egyszer meglátogatták a gyereket az intézetben, vagy ha nem futotta drága idejükből, telefonon érdeklődtek. Érdemben azonban semmit nem tettek azért, hogy magukhoz vegyék gyermeküket, s maguk gondoskodjanak nap mint nap a nevelésükről. Számtalan ilyen eset van, amikor a pedagógiai optimizmusra rácáfol a gyakorlat! Nem is olyan régen, ha egy leányanya, aki tíz év óta nem nézett a gyereke felé, nemet mondott, akkor szó se lehetett örökbefogadásról. Szerencsére ez a fajta vétójog megszűnt, 1974 óta a családjogi törvény mérlegelési joggal ruházta fel a gyámhatóságokat.