Budapest, 1982. (20. évfolyam)

4. szám április - Seregi László: A János-kórházból nézve

gálatok több időt vesznek igénybe. Egy biztos: pácienseink egyetlen napig sem foglalnak el feleslegesen ágyat. Nekünk sem érdekünk, hogy nyújtsuk az ápolást, hiszen ismeretes, hogy Budapesten aránylag sok kórházi ágyat kell szüneteltetni. A várakozók tábora ezért meglehetősen népes. Már csak amiatt is, mert olykor-olykor azok foglalják le a helyeket, akiknél általában el lehetett volna kerülni a beutalást. — Mire gondol? — Arra, hogy az integrációval összefüggő másik célunktól, a definitív ellátás megvalósításától még ugyancsak távol vagyunk. — Miről van szó valójában? — Arról, hogy a körzeti orvosok munkájában a korábbinál jobban kell érvényesülnie a gondozásnak. Ez eddig is feladatuk volt, de valahogy a kelleténél kevesebb figyelmet fordítottak rá. Emiatt elég sok, a kórházból egészségesen elbocsátott beteg visszaesett, állapota — a folyamatos ellenőrzés hiánya miatt — annyira leromlott, hogy újra be kellett fektetni a területileg illetékes kórházba. — A körzeti orvosokról szinte mást sem hallani, csak azt, hogy roppant elfoglalt emberek. Egyikük-másikuk még arra sem ér rá, hogy levetkőztesse a betegét, ehelyett kapásból felírja a Maripent, mint egykor a katonaorvos a ricinust. Ön szerint mennyire alkalmasak a megnövekedett követelmények kielégítésére? — Meggyőződésem, hogy ez a Maripenpélda túlzás. A tényen azonban ez mit sem változtat: tényleg nagy teher hárul a körzeti orvosokra. A mi kerületeinkben nem is olyan rossz a helyzet. Adataink szerint egy-egy betegre nem két-három perc, hanem ennél jóval több jut. Kivéve és leszámítva persze az influenzás heteket, amikor csakugyan egy tűt sem lehet leejteni a várószobákban. Az eredményes gondozás viszont gyakran a beteg ellenállásán hiúsul meg. Az autós bizonyos kilométer megtétele után zokszó nélkül, önszántából beviszi kocsiját a szervizbe, hogy ellenőriztesse, rendben vannak-e a műszerek, jók-e a pedálok, fognak-e a fékek. Ugyanerre nem hajlandó, ha saját testéről, szervezetéről van szó. Hát érti ezt? — Azt hiszem, igen. Az emberek nem szeretik, ha emlékeztetik őket a múltra, arra, hogy voltak nagyon nehéz helyzetben is. — Éppen ezért kellene jobban becsülniük a visszaszerzett egészséget. Nem velünk tolnak ki, ha fütyülnek kontrollra hívó levelünkre, hanem saját magukkal. A körzeti orvosok egyébként szintén hozzánk tartoznak, bár ők nem vesznek részt a forgó rendszerben. Ennek ellenére bejárhatnak osztályainkra, eljöhetnek szakmai megbeszéléseinkre, ahol mód nyílik az alapellátás gondjainak megvitatására is. Ismereteik is gyarapodnak így, s még felkészültebben fogadhatják pácienseiket. — Megítélése szerint hol tartanak az integrációval? — Egyes területeken határozottan előbbre léptünk, máshol még csak tervezzük a szükséges intézkedéseket. Úgy vélem, orvosilag alkalmasak vagyunk a feladatok ellátására, de súlyos nehézségeink vannak épületeink miatt. Állaguk enyhén szólva rossz. Többségük elmúlt 90 éves, alaposan megviselte őket az idő. Az elmúlt tervciklusban számos adósságot törlesztettünk: azért a helyzet így sem rózsás. Dr. Deák Ferenc gazdasági főigazgató-helyettes csupán ennyit fűz hozzá: — Pedig már az integráció második évében járunk. Ez úgy hangzik, mintha az ön tetületén is akadnának gondok. Hol szorít leginkább a cipő? — Legrosszabb állapotban a 2. számú belgyógyászatunk van. Jócskán eljárt felette az idő. Már arra sincs lehetőség, hogy részlegesen felújítsuk. Az az igazság, az e^ész épület tönkrement, az alagsortól a tetőtérig mindenhol mindennel baj van. Le kellene zárni az osztályt, hogy felvonulhassanak az építők, de nem tehetjük. Budapesten több száz a szüneteltetett ágyak száma. A betegeket fogadni kell, ha tetszik, ha nem. Magyarán: az egyik traktusban fúrnak-faragnak, a másikban pedig tovább folytatjuk a gyógyítást. — Mintha mi sem történt volna. — Szerintünk sem lesz felhőtlen a munkások és a betegek kapcsolata, de bízunk benne, megértik egymást, belátják, hogy nincs más választás, el kell viselniük egymást. Még szerencse, hogy csak a 2. belen uralkodnak ennyire rossz állapotok. Az urológián, ahol szintén nagy a forgalom, meg tudtuk oldani az emeletenkénti tatarozást. — Hol van még baj? — Baj mindenhol akad, de ez a két épü-" létünk okozza a legtöbb fejtörést. Ennél már csak az volt kínkeservesebb, amíg találtunk olyan cégeket, akik szóba álltak velünk, és végül vállalták a korántsem csekély és könnyű feladatokat. Mit szépítgessem: egy kórház felújítása nem az a munka, amiért ölre mennének a mesterek. Nálunk igen szigorúak a követelmények. Az egészségügyben nem lehet viccelni, a hanyagság emberéletekbe kerülhet. — AzérP ne fessük az ördögöt a falra! — Nem is teszem, csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy előbbre tarthatnánk, ha bőségesebb volna a kivitelezői kínálat. Végül mégis összejött a csapatunk; vagy 30 céggel, termelőszövetkezeti melléküzemággal állunk szerződéses viszonyban. Ez jó is, meg rossz is. Nyilván jobb lenne, ha egy kézben összpontosulna az irányítás, mindig tudnánk, kitől kell számon kérni a határidőket meg a minőséget. De hát az vesse a kivitelezőkre az első követ, aki nem így gondolkodna, ha üzletről van szó: kényelmes munka, nagy bevétel. — Ez volt a dolog „jó" oldala, ha annak lehet nevezni. S mi a rosszban a jó? — Említettem, hogy nem tudunk elegendő felvonulási területet adni az építőknek. Emiatt bizonyára sokat állnának, mi meg fizetnénk a bérüket. Egy kisebb üzemmel hamarabb megtaláljuk a mindenki számára elfogadható közbülső megoldást. Amíg felszabadítjuk a soros munkahelyet, addig ők mást csinálnak. Mondjuk, csempéznek, szerelik a vezetékeket és így tovább. — Egy kórházban vannak kényes, nagy szaktudást igénylő feladatok is, amiket nem lehet akárkire rábízni. Hogy ne kerteljek: kétlem, hogy egy téesz-melléküzemág gárdája beereszthető például az intenzív szobákba. — A példa stimmel, az előjel nem. Központi intenzív osztályunkat a Dömösi Építőipari Szövetkezet készítette el. Príma munkát adtak át. Annak ellenére, hogy azelőtt sohasem próbálkoztak ilyesmivel. — Annyit azért így utólag ismerjen el: nagy kockázatot vállaltak. — Elismerem. — Az ön szempontjából mit hozott az integráció? — Nem akarok panaszkodni, de az új szervezeti forma hozott nekünk új feladatot eleget. A hozzánk csatolt intézmények zökkenőmentes működéséért mi lettünk felelősek. Ám a tennivalók növekedése nem járt együtt lehetőségeink bővülésével. Sőt, ezek relatíve csökkentek. — Kemény szavak. — Meglehet, de akkor is ez az igazság. Csak egy példa az elmondottak alátámasztására. Eveken át küszködtünk szakemberhiánnyal. Hol ilyen szerelőnk nem volt, hol olyan. Aztán jött a fordulat: ahogy gyorsult az iparban a termékszerkezet-váltás üteme, úgy jelentek meg nálunk az egyre jobb szakmunkások. Lassan feltöltődött a létszám, kezdtek pontosan illeszkedni a kerekek. Most megint kevesen lettünk hirtelen. — Az iparban még aktuális a termékszerkezet-váltás. . . — Ebben bízunk mi is. — Fogalmazhatunk úgy, hogy az integráció gazdasági-műszaki feltételei elmaradnak az orvosi színvonal mögött? — Nyugodt szívvel. — És mikorra várható a felzárkózás? — Talán 1985-re. 11