Budapest, 1982. (20. évfolyam)

4. szám április - Tancsik Mária: Ketten a harmincezerből

ipari, tejipari és élelmiszer-analitikai tagozatos gyerekeknek. — Most milyen a hangulatod? — Emberileg sokkal felszabadultabb és nyugodtabb vagyok, mint tavaly. A tantestület, ne vedd nagyképűségnek, szakmailag nem sok pluszt ad, de a kollégák közül egy páran jól összerázódtunk, már vannak köztük barátaim is. Sokan vagyunk fiatalok, a tantestület 60 százaléka 35 év alatti. Kisebb csoportok persze vannak, de ez nem jelent elszigetelődést. És akikkel nem vagyok baráti viszonyban, azokkal sem zavarjuk egymást. Ha bírálnak, azt is a szemembe mondják. Én ehhez az egész beilleszkedéshez úgy álltam hozzá: tartozom magamnak annyival, hogy — a hangnemet illetően — nem lesz összetűzésem, veszekedésem a kollégákkal. Úgy érzem, az idősebb kollégák is tisztelik a szakmai tudásomat. Más kérdés persze, hogy heti két órában magyart tanítani, majdnem a nullával egyenlő. Tragikus a helyzet: Berzsenyire, Vajdára, Kölcseyre két óra jut, Katona Józsefre és a Bánk bánra három. Ez a rohanás megbosszulja magát, ilyen tempóban szinte lehetetlen lényeges jelenségekre, az irodalom és a társművészetek kapcsolatára elmélyedvevitatkozva tanítani a gyerekeket. Az új magyartankönyveket pedig azért hibáztatom, mert kevés bennük az igazán használható tényanyag, az értékelő, átfogó rész. Aztán az orosz nyelv: a szakközépiskolai, havi húsz óra majdnem annyi, mint a fizikai fáradtság: ki lehet aludni. Ennyi a haszna. Én már annyit elértem, hogy a gyerekek szeretnek az óráimra járni. Tudatosan törekszem is arra, hogy őket érdeklődő témákhoz kössem az anyagot. A múltkor például a testrészeket tanultuk. A következő mondatot adtam fel fordításra: „Nyilasi aranylábú futballista". Biztos vagyok benne, hogy nagyobb kedvvel fordították le és jobban meg is jegyezték, mint egy semleges, száraz példamondatot. Szerintem a nyelvtanítás egyik rákfenéje — és ezt a közgazdasági egyetemen is tapasztalom —, hogy szinte teljesen elszakadunk minden élő, élvezetes témáktól, amihez az elméleti anyagot kötni lehetne. Ezért is akarok most egy — elsősorban gyakorlatokból álló — jegyzetet írni. — Gyerekeket emlegettél, furcsa ezt a szót tőled hallani, hiszen te magad is nagyon fiatal vagy. A szakközépiskolában milyen a viszonyod a tanítványaiddal? — Lehet játszani, hülyéskedni, de dolgozni is kell. Osztályfőnökként is nyílt légkörre törekszem, arra, hogy ne szégyelljenek egymás előtt megszólalni. A kötelező témákat letudjuk, de az aktuális kérdéseket mindig alaposan megbeszéljük, jókat vitatkozunk sokszor. Az, hogy ezek a gyerekek megnyílnak, elmondják a véleményüket, nagyon nagy bizalom jele, mert ugyanők mondták egyik előző magyartanárukra, hogy azért nem szerették, mert „a tanár úr lilákat beszélt, filozofálgatott, mi meg azt nem tudtunk". Hát én ezt az „úgysem vagyunk képesek" előítéletet akarom kinevelni belőlük. Ezért bánok szabadabban a tananyaggal is: ami eszembe jut és kapcsolható egy adott témához, bedobom. Talán ez is csak kis siker, de én örülök annak, hogy a mostani másodikosaim imádnak olvasni, sokszor órán is látok náluk könyvet, de sohasem veszem el. — Két helyen is tanítasz, Gödöllőről jársz be, ott van lakásotok. Ennyi elfoglaltság mellett marad egyáltalán szabadidőd? — Én az intenzív munkavégzés híve vagyok. Nem engedhetem meg magamnak, hogy fáradtság miatt bármiről is lemondjak, legyen az jegyzetírás, színház vagy egy jó dumaparti a barátaimmal. Szerintem minden csak időbeosztás kérdése. Nekem például napközben nincs holt időm. Ilyen katonás életritmus mellett biztos nehéz elhinni, hogy hangulatember vagyok, de éppen ezért kellett rászoktatnom magam a pontos, szigorú időbeosztásra. Arra viszont nagyon vigyázok, hogy minden nap úgy fejeződjék be, ahogy a hangulatom diktálja. Általában öt-hat könyvet olvasok egyszerre és esténként, mindig a hangulatomnak megfelelőt választom ki..A különmunkáimat esténként, otthon szoktam csinálni, arra még oda tudok figyelni. A Nimdoknál vagyok szerződéses műszaki fordító, időnként az Európa Könyvkiadónak is lektorálok, és az Akadémiai Kiadónak írok cikkeket a világirodalmi lexikonhoz, orosz-szovjet irodalomból. Az iskolai felkészülésre — füzet- vagy feladatlap-javítással, könyvek új ráolvasásával együtt — körülbelül napi két órám megy el. Lehet, hogy hihetetlen, de ennyi elfoglaltság ellenére sincs olyan színdarab, amit meg szeretnék nézni, mert már mindent láttam, ami érdekelt. És az iskola, a tanítás semmiképpen nem megy a baráti kapcsolataim vagy a házasságom rovására. — Ilyen határozott, feszes élettempó hallatán alig merem megkérdezni: mik a terveid, vágyaid az elkövetkező öt-hat évre? — Elsősorban meg akarom írni azt a jegyzetet. Közben feltétlenül változtatni akarunk a gödöllői lakásunkon, mert rengeteg időnket elveszi az utazgatás. Mindenképpen be akarunk jönni Pestre, hogy szabadon mászkálhassunk színházba, moziba, barátainkhoz. Szeretnénk még utazni is, eddig kétszer voltunk Bulgáriában, Lengyelországban, Csehszlovákiában. Az egyetemen képesnek éreztem magamat arra a tanársegédi állásra, és most sem akarom elveszíteni a lehetőséget a továbblépésre. Sokkal többet akarok foglalkozni nyelvészettel, nyelvészeti irodalommal. Talán gyerekem is lesz, de mindenképpen azt szeretném elérni, hogy ne átlagos életet éljek. Félre ne érts, én nagyon hétköznapi embernek tartom magam, de az ambícióimból nem vagyok hajlandó lefaragni. Meggyőződésem, hogy egy megállapodott, kialakult életritmusban, amelynek alapvető eleme mindig is a munka, képes vagyok kiemelkedő produkcióra is. 6