Budapest, 1982. (20. évfolyam)

4. szám április - Tancsik Mária: Ketten a harmincezerből

jiik az újat, a jót. Önfejűek voltunk, mindenért egymáshoz fordultunk, nem kértünk mástól segítséget. Természetes, hogy ellenséges volt a fogadtatásunk is. A kezdetihez képest ma már sokkal jobb a légkör a tantestületben. Az évek folyamán megtanultunk idomulni a helyzethez. Én például kezdetben iszonyúan maximalista voltam a gyerekekkel: nálam egy felmérés ötven százalékig elégtelen volt. Mindent a tanítóképző gyakorló iskolájához mértem. Aztán megtanultuk, elfogadtuk, hogy ez egy csepeli lakótelepi iskola, ahol idejövetelünkkor 2,2 volt a tanulmányi átlag, előttünk a tantestület fele képesítés nélküliekből állt, az iskolában sok helyütt nem voltak padok, néha csak fél négykor jutott ebédhez egy-egy csoport. Az első időkben jó néhány összezördülésünk volt az iskola vezetőivel, én például a kimutatásokkal elkéstem, az értekezletet elfelejtettem, eléggé szétszórt vagyok. De ha valamibe belelendülök, akkor csak azzal tudok foglalkozni, csak arra tudok figyelni. A múltkor például kialudt az olajkályha az osztályomban, de én csak az óra végén vettem észre, annyira belemerültem a tanításba. — Milyen tanári magatartásra törekszel? — A spontaneitást nagyon fontosnak tartom. Megnézem ugyan a tantervet, de szerintem az a lényeg, hogy én magam tudjam, mit akarok elmondani, átadni a gyerekeknek. Rugalmasan kezelem a tananyagot, ez valószínűleg a környezet miatt is alakult így, és szerencsére az iskolaotthonos rendszerben, amiben tanítok, van is erre lehetőség. Reggeli után megtartok két-három órát, utána jön az úgynevezett szabadidős tevékenység, ebbe aztán belefér a zenehallgatás, a bábozás, a diavetítés, a mesélés, a rajzolás, a sport, a séta, a mozi, a múzeum, a tévézés. Egyszerűen fantasztikus élmény még ma is, hogy mennyi mindent lehet kezdeni ezekkel a gyerekekkel. A spontaneitást mint osztályfőnök is nagyon lényegesnek tartom: fontosabb, hogy egy őket érdeklő, piszkáló kérdést ott helyben megbeszéljünk, tisztázzunk, mint hogy mereven ragaszkodjunk az előírt tematikához. Amit a színházban tanultam, azt mindig tudom hasznosítani a tanításban. Például rengeteget játszunk: el kell mesélniük, de csak mozdulatokkal, egy film tartalmát, vagy eljátszunk egy mesét a különféle szereplők, sőt tárgyak szemszögéből, barkochbázunk, és néha, amikor olyan kedvem van, a Kislány sok babával című verssel kezdem az órát. A vers csupa keresztnévből áll, úgy kezdődik, hogy: Berci, Karcsi, Tercsi . . . Lehet, hogy öt perc elmegy az órából, de olyan hangulatot teremt, amit semmi más nem pótol. A feladataikba is igyekszem fantáziát, színt, izgalmat vinni. Ezért „éri meg" behozni 'nekik egyegy szép lemezt, festményreprodukciót, ezért segít minden külföldi utam is a tanításban. Az iskolában mostanra már nincs olyan nagy küzdelmünk önmagunkkal és a környezetünkkel, most kezdtük érezni, hogy nyílnánk, nyitnánk valami más felé. — Hogy milyen a közérzetem? Jól érzem magam a gyerekekkel. Baráti, nyugodt a kapcsolat közöttünk, és ha az életem más területén valami baj van, azonnal megérzik, és a maguk módján próbálnak segíteni. A döntésem, hogy végül is tanítok, nem kényszerdöntés, nem pótcselekvés. Azt csinálom, amit tudok, szeretek, amihez értek, az óráimat a saját egyéniségem szerint alakíthatom, a munkám megadja nekem az önkifejezés, önmegvalósítás lehetőségét. Számomra a színház és a tanítás lényege ugyanaz: adni valami olyat, amiben én benne vagyok. Nem akarom elveszíteni a továbblépés jogát Varga Jánost egyetemista korában ismertem meg, az ELTE bölcsészkarának magyar—orosz szakára járt. Az évek folyamán rendszeresen hallottam róla, mindig nagyon tetszett hallatlan szorgalma, szívóssága, kitartása. Cinkotán lakott, híradásipari szakközépiskolába járt, aztán gondolt egyet, és felvételizett a bölcsészkarra. Első nekifutásra felvették. Évről évre jobban, felszabadultabban tanult, és ebből a lendületből jeles diploma született. Úgy hírlett, hogy bent marad az egyetem tanszékén, tudományos, nyelvészi pályára készül. És most itt ül előttem a Pesti Barnabás Élelmiszeripari Szakközépiskola és Szakmunkásképző Intézet tanáraként. — Mi lett az egyetemi tanársegédséggel? — Elsősorban tudományos publikációk kellettek volna — mondja kesernyés mosollyal — meg az, hogy még az egyetem befejezéséig megszerezzem a doktorátust. Csakhogy én közben megnősültem, és szeretném előbb felépíteni az életemet. Most még nem tudok kétezernégyszáz forintért a tudománynak élni. így aztán folyamatosan szorultam a perifériára, már ami a „tudományos munkásságot" illeti. — Ebbe a szakközépiskolába hogy kerültél? — Nem fogod elhinni, de ide is protekció kellett, mert pesti állás. Ismered az ambícióimat, azt hiszem, megérted, hogy egy kicsit csalódás nekem ez az egész. Nem a legszebb álmom volt itt tanítani. Az itteni első félév arra volt jó, hogy eldöntsem: vagy beletörődöm ebbe a helyzetbe, vagy elmegyek máshová. Maradtam. Azt hiszem, a kezdeti túlzott idealizmusnak is része van abban, hogy a valóságot megismerve, nagyon sok fiatal pedagógus elmenekül a pályáról. Nemrég beszélgettem egy öreg kollégámmal, aki szerint ezen a pályán a legapróbb sikernek is örülni kell, mondjuk, hogy egy gyerek megtartja a kettesét, és nem kellenek nagy, látványos sikerek. Én azt hiszem, ez az álláspont igénytelenséget termel. Mindenesetre én nagyobb étvággyal fogtam a tanításhoz, és így csinálom ma is. Itt a szakközépiskolában heti húsz óra oroszt és hat óra magyart tanítok, sütőipari-, édes-5