Budapest, 1982. (20. évfolyam)

3. szám március - Zolnay László: Egészen a szűztalajig 4.

ZOLNAY LÁSZLÓ Egészen a szűztalajig 4. Buda középkori anyagi kultúrája Egyhangú — s mi tagadás unalmas — lenne egyenként felidéznünk, hányféle céhes vagy kontár s hányféle háziiparos dolgozott hajdani iker-fővárosunkban, hogy elkészítse a lábbelit, ruházatot, a bundát, kesztyűt, kalapot. Hányan munkálkodtak paloták s kunyhók építésén, kutak ásásán, s a 15 századtól vízvezetékek építésén. Szót kellene ejtenünk azoknak az ácsoknak a légiójáról, akik több erdőnyi fát építettek bele hajdani budai házak fedélszékébe, vagy a kéményseprőkről — a 15. század óta emlegetett kamináriusokról —, akik a tűztől védték a lakóházakat, megtisztították a kürtőket, s azokról a kalmárokról is, akik távoli tájak áruját szállították Buda és Pest kereskedőházaiba. S helye — mégpedig fontos helye — lenne a felsorolásban azoknak a kétkezi parasztembereknek is, akik megtermesztették a gabonát, zöldségféléket, gyümölcsöt, szőlőt s állatot tenyésztettek, hogy kenyér, tej, hús és bor kerüljön a hajdanság emberének terített asztalára. Hát a molnárok — a Duna temérdek vízimalmának mesterei —, akik lisztté őrölték a gabonát! Meg a sütők, a pompás magyar kenyerek pékjei, kalács-, zsemle- és perecköltemények poétái. . . Hogy miképpen éltek a régi emberek, annak nyomait felleljük a régészeti leletekben, egy-egy elmúlt korszak anyagi kultúrájának „kézikönyvei"-ben. Az egyhangú leletfelidézés helyett elevenebb módszert ajánlok mindezeknek bemutatására. Piacok, vásárok, vásárfiák Lépjünk ki a budai palotákból, kőházakból az utcára, s ballagjunk el Buda piactereire! Az utcák a város testének ütőerei, a piac pedig a város szíve. Középkori fővárosunknak hetenként három piacnapja volt, s évente kétszer csaptak országos vásárt falai közt. A tatárjárás után felépült új fővárosunk, Buda piaci árui-XV. századi bronz könyvsarok a budaszentlőrinci pálos kolostorból. 1973. évi lelet. Vöröss Emőke felvételei XIII. századi üvegpalack egy budavári kőház pincéjéből, 1973. évi lelet nak vámtételeit már 1255-ben megszabta a városalapító, IV. Béla király. A 14. század végén leírt Budai Jogkönyv pedig meghatározta az árusítás módját, óvta az áruk, elsősorban az élelmiszerek— a hal és a hús meg a kenyér — minőségét. Jaj volt annak, aki romlott halat, borsókás húst árult! Jaj annak, aki hamis mérleget használt, vagy megrontotta a kenyeret! A tanács fenyítése gyors volt. A csaló kofákkal s hamisítókkal nem sokat kukoricáztak, a helyszínen elkobozták portékájukat, s ha újra csaláson érték őket, megvonták árusítási jogukat. A liszthamisító pékkel még cifrábban jártak el: megmártogatták a Duna hűs vizében. A németek piacát a Mátyás-templom (akkor Nagyboldogasszony-templom, a németek plébániája) körül tartották, a magyarokét a Mária Magdolna-egyháznál (a volt Helyőrségi templom a Kapisztrán téren). Néhány árus a Szombat-kapu (a mai Táncsics Mihály u. 9. telkén állt) tornyának árkádjai alatt ütötte föl sátorfáját. A zöldséges, gyümölcsös kofák, a mészárosok és halászok a két piactéren árusítottak. (A takarmány- és az állatvásár a falakon kívül volt.) A piacokon mutatták be áruikat a gölöncsérek, fazekasok, réz- és cinedények készítői (a „kannaöntők"), a sarukészítők, csizmadiák, szabók, szűcsök, kesztyűkészítők. Itt kínáltak eladásra késeket, ollókat, tűket, gyűszűket, ruhadíszeket, bőrruhákat. Felvonultak a gyertyaöntők, csontfaragók, csont- és faesztergályosok meg az üvegesek is. Piacra kerültek a háziipari termékek, fehérneműk, lepedők, törülközők, lenvászon ingek, terítők stb. A Várba behozott áruk vámját a várkapuknál a margitszigeti domonkos apácák vámszedői szedték a 14. század derekáig. Később maga a város vámolt. Temérdek perpatvar támadt a vámszedésekből. Nemegyszer elnáspángolták az apácák vámszedőit. Az is megesett, hogy a Dunába haji-39