Budapest, 1982. (20. évfolyam)

3. szám március - Kovalovszky Miklós: Budapest megtanul magyarul

nyilvános életet is áthatotta a múlt erős hagyománya: Budapestnek voltak német lapjai, a kabarék, mulatóhelyek műsorai teljesen vagy nagyrészt német nyelvűek, vendéglőben, kávéházban, üzletekben is otthonos a német szó. A fővárosban megforduló vidékiek méltán lepődnek meg ezen a felemásságon. A német nyelv egyébként jelentősen hatott a Pesten élő magyar középosztályra és értelmiségre is; s nem csak a város hagyományai és a német lakossággal való érintkezés révén; az iskolarendszer, a szellemi élet irányultsága a német kultúrkörbe kapcsolt bennünket, nem kis mértékben a császárváros, Bécs vonzó kisugárzásával. „Jobb körökben" nemcsak természetes volt németül tudni, „sikk" is volt így beszélni. Ugyanakkor tiltakozást is keltett e behódolás. Paródiákkal próbálták nevetségessé és ellenszenvessé tenni a „művelt középosztály", az úri társaság némettel tarkázott stílusát, amely főként a nők körében divatozott. Bérezik Árpád hosszú cikkben szemlélteti a pesti szalonnyelvet, talán nem is túlságosan torzítva a képet. Már a bevezető mondatok jellemzők: „A társalgás nagyon gemütlichül folyik. Ella éppen azon panaszkodik, hogy a nagy durcheinander miatt, mely nála uralkodik, ő még nem mitmacholhatott semmit, bár több helyütt beánzágolta magát." (Budapesti magyarság, 1910.) Budapest kialakuló nyelvét azonban a német szók és kifejezések mellett más vonások is jellemzik, s ezek már valóban a pesti nyelv^ „magyarságához" tartoznak. így a mindent fölnagyító, szertelen szóhasználat: őrült jó, borzalmas ruha, óriási eset, mesés kalap, isteni módon, szörnyen édes, iszonyúan szeretem, megőrülök, angyalom stb. Ezt a rikító logikátlan divatot Herczeg Ferenc gúnyolja ki. (Pesti nyelv, Az Újság 1906. szept. 16.) Egy másik járványtünetet figyel meg Bányai Elemér, a Zuboly néven ismert jeles újságíró, Ady kedves barátja: szinte naponként új meg új „vicces" nyelvi ötletek árasztják el a várost, mintha mindenki folyton szellemes akarna lenni, s az utánzók annak is vélik magukat. Zuboly rámutat a gyakran idétlen nyelvi divat forrásaira: „Pest színházai, kabaréi és kávéházai tenyésztik ezeket a járványokat, melyek vidéken még külön is csinálódnak, hiszen ott is szellemeskedni akarnak az emberek. De vannak szavak és szólásmódok ezenkívül, melyek az irodalomba is beássák magukat." (Járványszavak, Pesti Napló 1908. márc. 22.) A pesti nyelv rontó hatásáról Bérezik is szói. Fájlalja, hogy éppen a magyartalan főváros a ható példa: „vegyessége megmételyezi az eddig ép vidéket." (Pedig hol volt még akkor a tömegkommunikáció mai hatásfoka ?!) Vannak azonban, akik már ekkor tárgyilagosan a történelmi és társadalmi fejlődés szükségszerűségének nézőpontjából ítélik meg Budapest nyelvhasználatát, amely a nagyvárossá válás, növekedés természetes fejleménye, s árnyoldalai mellett észreveszik és méltányolják új értékeit is. A Hét után a városi irodalom másik jelentős fórumaként meginduló Nyugat (1908) az első évfolyamától kezdve szinte programszerűen foglalkozik a nagyváros szociológiájával és lélektanával, szellemiségével és nyelvével, szembeszállva a városellenes maradiság provinciális szemléletével, amely elítélte a Budapesten alakuló-születő új nyelvhasználatot is. Schöpflin Aladár A város című tanulmányában (1908. ápr. 1.) áttekinti a sajátos magyar fejlődésutat. Az ország legtöbb igazi városa német gyökerű volt, de polgárságuk az utóbbi két nemzedék alatt magyarrá vált, s „ez az egyetlen komoly hódítás, melyet a magyar nyelv és érzés száz év óta tett. Aki ma hatvanéves, az még mint gyökereiben német várost látta Pestet, ma pedig a német szó végleg visszavonult Buda öreg házaiba". E változás azonban nemcsak abban állt, hogy a törzslakosság magyarrá lett; a vidéki magyarok is mind nagyobb tömegben tódultak a falak közé. Vannak, akik a nagyváros népének egybeolvadásától a magyarság faji vagy nemzeti jellegét féltik. A folyamat azonban aligha torpantható meg, s legfeljebb árnyalatokban színezheti — sőt, gazdagíthatja is — a magyar karaktert. Ezt bizonyítja az új, jórészt már budapesti irodalom, amely sokkal teljesebben, sokszínűbben fejezi ki a magyarság életét, mint a Petőfi—Arany iskola halvány egyoldalúsága. „Hát ezek a pestiek nem éppúgy hozzátartoznak a magyarsághoz, mint akárki más ? Budapest nem éppúgy része a magyar nemzetnek, mint a Jászság vagy Göcsej ? Hiábavaló minden rugdalózás: a magyar megalapította a maga városát itt a Duna partján — az egyetlen komolyan városszámba menő várost, amelyet a turáni fajnak valaha alapítania sikerült -— s ez a tény tükröződik az irodalomban is. S tükröződnie kell, ha az irodalom csakugyan hű tükre akar lenni a nemzeti életnek. .. Igenis mi képviseljük hívebben és igazabban a magyar nemzeti jelleget, amelyet ellenünk akarnak fordítani." Gyakran olvashatók a Nyugatban a budapesti nyelvről szóló hasonló fejtegetések és védelmében elhangzó nyilatkozatok — létezésének bizonyítékaként. Csáth Géza a pesti dal sajátos vonásait elemzi. Az új műfaj a századfordulón jött létre, szülőhelye a kabaré, orfeum, operettszínház. Egy új, „városi folklór" tükröződik benne, mindaz, ami a pesti ember világára, életére, egyéniségére jellemző. Szövegében van valami érzelmes fölény és könnyed, csibészes kedélyesség, mert „az utóbbi tíz évben megszületett a budapesti nyelv, amely különbözik minden más magyar nyelvtől(P), születtek új szavak és mondatszerkesztési divatok. Azaz helyesebben: akadtak írók, akik észrevették, hogy ez történik, és mindannyiunk öntudatára hozták: Bródy Sándor, Molnár Ferenc, Heltai Jenő, Szép Ernő, Gábor Andor." (1909. ápr. 1.) Kosztolányi megfigyeli a szavak őrségváltását, értékcseréjét, a múlt század társalgási és irodalmi stílusához képest, s ezt elsősorban Budapest hatásának és az új szemléletű irodalomnak tulajdonítja: „nálunk öt-tíz év alatt egy egész új magyar nyelv alakult." (öreg szavak. 1909. szept. 1.) Hatvany Lajos a modern irodalom, a Nyugat és Ady védelmében állítja szembe az új stílustörekvések szükségszerű különbségét a népies hanggal: „Kénytelen a mai író egész más nyelven szólni, mint Petőfi, Arany, Jókai. Más a város és a vidék viszonya is, mint volt annak idején. Engem még kijavítottak az iskolában, ha valamit szám íze szerint mertem mondani, és rám olvasták, hogy ez: pesti beszéd. Ma tudjuk, hogy a pesti beszéd nem hibás beszéd. Márpedig ez a nagy város a maga formájára kezdi alakítani az országot is. Mindenüvé beviszi a maga szokását, nyelvét. Csak tanári pedantéria állhat ellen a feltartóztathatatlan és természetes folyamatnak. (Az úri hölgyhöz. 1910. aug. 16.) Csak néhányat idéztünk azokból a megnyilatkozásokból, amelyek először jelzik — vitában, tagadva, méltánylással vagy elítélőn — a pesti nyelv létezését. Egyértelműen kitűnik belőle, hogy a dicsért és kárhoztatott nyelvi jelenség a századfordulón öltött határozott jelleget. Krúdy Gyula Boldogult úrfikoromban című regénye, amely írójára jellemző időtlenséggel, de nyilvánvalóan századunk első évtizedének pesti világát idézi föl páratlan érzékletességgel, a vendéglői társaság beszélgetésében valóságos gyűjteményt ad ezeknek az éveknek sajátos pesti nyelvhasználatáról, amelybe sok németesség, régebbi szólásforma és friss ötlet keveredik. Krúdy meg is jegyzi az egyik vendég sajátos kifejezésekkel teletűzdelt tirádájáról: „Az akkori pesti nyelvjárást kellett ismerni, hogy mindenki megérthesse". E „nyelvjárás" fejlődésútját azonban máig végigkísérik az ellentétes vélemények. 1910-ben Ady is — s épp a Nyugatban — háborog a zagyva, folyton átvedlő pesti nyelv miatt: „Ha csak három évig fogok élni barangolva, száműzötten, idegenben, hiába jövök haza, nem fogok tudni kenyeret és bort kérni Budapesten, mert minden lévő, értető szavainkat akkorra kiirtják, s lopnom fog kelleni egy hatalmas tolvajnyelv miatt" (Van-e magyar nyelv ?). Elfogult véleményét gyökeres nyelveszménye s az a meggyőződése sugallta, hogy a magyar nyelvkérdést — Budapestét is — a demokratikus fejlődés oldhatja meg, azzal, hogy fölemeli s szóhoz juttatja a magyar parasztot; a falu pedig majd megtanítja igazán magyarul Budapestet is. De hiszen addig is jórészt a beáramló vidék formálta magyarrá a főváros nyelvét, mely ekkor már viruló ifjúkorát élte, gyarapodott, ficánkolt és hódított. Divat lett „pestiül" beszélni, s az írók és a lapok tollforgatói éppúgy népszerűsködtek pesti-nyelvtudásukkal, mint ma az ifjúsági nyelv divatjával. Hamar elkészült hozzá a kalauz is: 1904 karácsonyára a Pesti Napló kiadta — valószínűleg Molnár Ferenc tollából — A pesti magyarság kis szótárát. 33 Vízhordók