Budapest, 1982. (20. évfolyam)

3. szám március - Kovalovszky Miklós: Budapest megtanul magyarul

Házépítő szlovák és magyar napszámos Pest-Budán megtelepedő kálvinista vallású, törzsökös magyarok nemcsak számbeli gyarapodást hoztak, hanem erős ellenzéki szellemet is. A főváros szívó hatása a múlt század utolsó évtizedeiben ismét megerősödött, s nemcsak az országra, hanem az egész monarchiára, sőt, azon túl is kiterjedt. Ez pedig erősen átrajzolta Budapestnek már kialakulóban lévő nemzetiségi képét. Nemcsak magyar beköltözők jöttek ugyanis tömegesen az ország minden tájáról — főként a szomszédos Pest és Fejér megyéből —, hanem kisebb-nagyobb arányban ott vannak Nagy-Magyarország nemzetiségei is a főváros felé tartó népvándorlásban, mivel egyre több munkáskézre van szükség. Legnagyobb számban szlovákok érkeznek, a XVIII. század első felétől kezdve, jönnek németek, osztrákok, cseh-morvaországi és más bevándorlók, tucatnyi náció tarkítja az alakuló-terebélyesedő Budapest képét, az első világháború és Trianon korszakváltásáig. A beáramló tömegek elkeverednek a még mindig jórészt német törzslakossággal, s a szinte bábeli tarkaságból két-három nemzedék alatt kiformálódik — a városalakulásnak addig szokatlan példájaként — Budapest egybeolvadó népe s ennek sokféle elemet magába foglaló, mégis közös és magyar nyelve. E folyamat menetét és lépcsőfokait, Pest-Buda, illetve Budapest kezdetben nagyrészt idegen, keverék népének magyar többségűvé, majd teljesen magyarrá válását szintén néhány adattal jelezzük, bár ezek talán még bizonytalanabbak, mint a népességnövekedés régi számai, a lényegre, a fejlődés irányára azonban így is rámutatnak. , Pest város lakóinak nemzetiségi megoszlását 1715-ből ismerjük. A németek voltak nagy többségben: arányuk csaknem 56 százalék, s a magyarok nem érik el a 20 százalékot; az „egyéb" nemzetiségűek közt a szlovákok vannak a legtöbben, arányuk meghaladja a 2 százalékot, s ez néhány évtized alatt 6—7 százalékra nő, és sokáig ezen a szinten marad budapesti viszonylatban is. A magyarok és a németek aránya azonban a két, illetve három ikervárosban erősen megváltozik, főként a XIX. századtól. A szabadságharc utáni népszámlálás adatai szerint Buda lakosságának csak 20 százaléka magyar, de Pesten már csaknem egyenlő arányban vannak a németekkel (45 százalék), összesítve pedig több mint egyharmadát teszik a két város népességének. A következő 30 évben elérik az abszolút többséget (55 százalék), s arányuk egyre nő. 1890-ben 67 százalék, 1900-ban 76 százalék, 1910-ben pedig 80 százalék körül van. így vezet az út Budapest teljes megmagyarosodásához, bár egy világváros tökéletes egynyelvűségéről nem lehet szó. Megvolt azonban már az alap, hogy egy milliós közösségnek kialakuljon a maga sajátos „nyelvjárása". A történelmi hatóerők és tényezők természetesen fontosak, de Budapest nyelve nemcsak azért lett magyar, mert így illik Magyarország fővárosához, amely éppen három nyelvjárásterületünk érintkezésénél fekszik: a döntő az, hogy a gyorsuló és tömeges beáramlással megfordult a régi arány: a magyarság került uralkodó többségbe, és magához hasonította vagy éppen magába olvasztotta a más nyelvűeket. A folyamat méretére és hatására jellemző, hogy az egyesítéskor Pest lakosságának felé volt jövevény, s arányuk 1910-ben már 65 százalék. Az „amerikai ütemű" népességnövekedést ugyanis csak kisebb mértékben adta a „bennszülött" törzsökös lakosság természetes szaporulata •— részben a halandóság nagyobb mértéke miatt is —, zömét a bevándorlás tette; az egységes Budapest megalakulásától, 1873-tól 1910-ig a fenti két tényező szerepének százalékos aránya a fővárosi népmozgalomban 27:73. A beköltözők második-harmadik, már budapesti fészekből való nemzedéke némileg csökkentette ezt az arányt, de a két háború közti folyamatos, majd 45 után felszökkenő méretű betelepülés ismét ellensúlyozza. Ha magánstatisztikát készítünk 40—50 év fölötti ismerőseinkről, kiderül, hogy nagy többségük vidéki származású. Pest-Buda, illetve Budapest „magyarsága" elsősorban íróinkat foglalkoztatna. Gvadányi falusi nótáriusa (1790) az első, aki elmondja megdöbbentő tapasztalatait a felemás városban: magyar szót ritkán hall, a kellnerrel csak németül lehet értekezni a fogadóban, s amikor az utcán a hazafi naiv megütközésével korholja az idegen maskara módiba öltözött, zagyva beszédű urakat és dámákat, elcsodálkozik, hogy magyarul is tudnak. Csokonai is „elegy-belegy népek sodomáját", „török, zsidó, rác, német, tót" riasztó csődületét emlegeti (A pesti dicsőség).* Kisfaludy Károly a „rákosi szántó" képében panaszolja 1828-ban: Pest-Budáról sok nép kijár, S alig érti nyelvünket már: Hej! ma-holnap a magyar szó Ritka, mint a fehér holló. Pedig a reformkor nagy nemzeti felbuzdulása már pezsdíti a lelkeket. A kor költői, írói, akik szinte mind vidékről származnak, csüggedt vagy gúnyos keserűséggel szemlélik hazánk nekiduzzadó, nyüzsgő „fővárosát", melyben oly „ritka a magyar szó". Döbrentey Gábor a Honderű 1844-i cikksorozatában háborog emiatt. A kép a század második felében is alig változik. Az 1860-ban Pestre költöző Aranyt csalódás éri: „Az utcán por, bűz, német szó, piszok" (Vojtina ars poeticája), s másfél évtized múlva is „német világot" talál a pesti ligetben. A vidékről ölkerülő ifjú Reviczkyt is meghökkenti a „Bábel", amit itt talál: „Te volnál hát egy ország szemefénye, te érthetetlen összevisszaság?" De a századvégén Kozma Andor már bizakodva látja a fejlődést, a zűrzavaros múltból kialakuló egységes jövőt: A gyülevész nép, mely itt csődül össze, .. .friss, törekvő, s majd ha összeforr, eszes magyar faj lesz valamikor. (Oh Budapest) Ekkor már megindult a vita Budapest „magyarságáról". A millenniummal föllángoló nemzeti büszkeség is fűtötte az ellenérzést a fővárossal szemben, amelynek idegen ajkú lakosai pedig épp az általános lelkesedés lázától elragadtatva, tömegesen igyekeznek hasonulni az „uralkodó" magyarsághoz, névben és nyelvben egyaránt, így kérve részt maguknak az ezeréves múlt fényéből. E hivatalosan is * (Csokonai szerzősége kétes. — A szerk.) pártolt folyamattal szembefordulva, a konzervatív nacionalizmus néhány vezéralakja, így Beöthy Zsolt és a nagyhatású politilais-publicista, Bartha Miklós a magyartalanság bélyegét süti Budapestre. Ellenszenvük forrása jórészt az ekkor születő, s a nép-nemzeti irány eszményeivel és tekintélyuralmával ütköző, új témájú-hangú fővárosi irodalom és a vele társuló, törekvéseit serkentő sajtó. Érdekes, hogy az új szellemet képviselő írók és költők (Tolnai Lajos, Rudnyánszky Gyula, Vajda János) mellett az Arany-nemzedék nagy tekintélye, Gyulai Pál fordul szembe a városellenesség vádjaival: Budapestet nem lehet kitagadni a magyarságból. Mindinkább nyilvánvaló lesz, hogy a magyar irodalmat nem lehet Budapest és a fővárosi írók nélkül elképzelni. Ettől kezdve s így kapcsolódik össze a „pesti nyelv" kérdése a Budapesten kialakuló új irodalommal. A vitában ilyen kifejezések tűnnek föl: pesti zsargon, argó, nyelv, tájszólás, nyelvjárás. Balassa József azonban már 1891-ben tiltakozik a magyar nyelvjárásokról írt munkájában az utóbbi megnevezések tudománytalan használata ellen. Budapesten azért nem szólhatunk magyar nyelvjárásról, mert „a város lakossága, főként Budáé, eredetileg német volt. Ma már — írja Balassa — a magyar elem nagy többségben van ugyan, de nyelve nem fejlődött együttesen és önállóan, miután a lakosság az ország legkülönbözőbb részéről verődött össze." Balassa azzal is alátámasztja tagadó véleményét, hogy a pesti embert már gyermekkorában állandó német hatás éri. Valóban ez volt a helyzet még az 1900-as években is: a német nyelv, hígabb közegként ugyan, de még mindig ott terjengett a városban. Nem csupán úgy értendő ez, hogy az egyre inkább kisebbségbe szoruló bennszülött német polgárság továbbra is őrizte a nyelvét, mintegy „házi" használatra: a Drótos tótok 32