Budapest, 1982. (20. évfolyam)

3. szám március - Kovalovszky Miklós: Budapest megtanul magyarul

KOVALOVSZKY MIKLÓS Budapest megtanul magyarul Századunk elején már heves vita folyt a „pesti nyelvjárás" létéről és létjogáról, a 20-as, 30-as években pedig a föltüzelt nacionalista szellem és az antiszemitizmussal színezett, városellenes közhangulat ócsárolta a pesti nyelvhasználatot, szinte kitagadta a magyarságból, és fertőzésnek bélyegezte. A becsmérlés azonban hatástalan maradt: a szidalmazott „pesti nyelv" termékenyen virult, kisugárzott a vidékre, és vonzó divatként terjedt mindenfelé. Ha más nem, éppen az ellene förmedő támadások bizonyíthatták eleinte a „pesti nyelv" meglétét. „Pesti tájszavak"-ról vagy „pesti nyelvjárás"-ról persze nem lehet szó olyan értelemben, ahogy például székely tájszókról vagy palóc nyelvjárásról beszélünk. Ezek évezredes vagy legalábbis több százados történelmi fejlemények, a sajátos „pesti" nyelv vonásait viszont csak jó száz év óta figyelhetjük meg, mióta Pest, Buda és Óbuda 1873-ban Budapestté egyesült. Az új városalakulat nyelve is történelmi képződmény ugyan, de szinte mesterségesen, évtizedek alatt jött létre, olyan ütemben, ahogy a főváros lakossága 1900 után rohamos gyorsasággal elérte a milliós, nagyvárosi lélekszámot, s különféle tényezők hatására (nagyarányú betelepülés, a központosító gazdasági és szellemi fejlődés asszimiláló ereje) az erősen német jellegű város meg is magyarosodott. 1920 után, a nemzetiségi területek leválásával, a fölvándorlás és letelepedés folyamata szinte már csak a magyar elem arányát növeli a fővárosban, úgyhogy ma, amikor Nagy-Budapest és övezete magába szívja az ország népességének majd egynegyedét, a nyelvhasználatban is mindinkább egységesülő, csaknem két és félmilliós tömeg beszédmódját bátran mondhatnánk „budapesti (vagy röviden pesti) nyelvjárásnak", persze nem a hagyományos értelemben, hanem mint a „nagyvárosi népnyelv" hazai változatát. E történelmi-szociológiai folyamat természetes tény olyan Szlovák napszámosok országokban, ahol a városodásnak s a nagyvárosok — ilyen elsősorban a főváros — kialakulásának sok évszázados múltja van. Róma, Párizs, London vagy Bécs példájától Budapesté abban különbözik, hogy egyrészt fiatal nagyváros, gyökeres hagyományok nélkül, másrészt pedig igen vegyes összetételű nyelvi talajra épült, és ugrásszerű fejlődés hozta létre, szinte művi úton azt, amit Budapest nyelvének nevezünk. összehasonlításra tehát nem a fenti metropolisok alkalmasak, hanem olyanok, amelyek szintén az utóbbi évtizedekben vagy legújabban nőttek meg, robbanásszerű terjeszkedéssel Amerikában, Ausztráliában, sőt, Afrikában, amilyen például Brasilia, Tel-Aviv. Ezek abban is tanulságos hasonlóságot mutatnak, hogy lakosságuk nagy része különféle nyelvet vagy nyelvjárást beszélő bevándorló, s így a nyelvi asszimiláció tekintetében is kínálkoznak párhuzamok. Próbáljuk meg hát földeríteni a „pesti nyelv" létrejöttének kettős alapját, előfeltételét: Budapestnek nagyvárossá serdülését, s ezzel párhuzamosan magyarrá válását, valamint azokat a gyökereket, amelyek sajátos ízt adtak szellemiségének. Ha annak a településegyüttesnek a történelmére gondolunk, amely Pest-Budává, majd Budapestté nőtt, a XVIII. századig aligha lehet szó szerves fejlődéséről. Csak a Buda 1686-i viszszafoglalása utáni újjáéledés hoz lényeges, bár felemás változást. A Habsburg uralom kormányzati rendszere ugyanis a német lakosság erősödésének és az idegenek betelepülésének kedvezett. Bár az elpusztult város újjáépítéséhez és az élet megindításához minden kézre szükség volt, s ezért az első időkben szinte csábították a betelepülőket, mindinkább szigorúan érvényesült az elv: német és katolikus lakosokkal benépesíteni a várost. Csak ilyenek szerezhettek polgárjogot Budán és Pesten; II. József türelmi rendelete (1781) lazítja meg a tilalmat. A magyarságot tervszerűen kiszorították a meginduló népmozgalomból, viszont itt rekedt a török lakosság egy része, s a fölszabadító seregből is sokan maradtak Pest-Budán, különböző nemzetek fiai, akik jórészt már elnémetesedtek. De nyugatról is megindult a tarka áradat, délről pedig görög-macedón kereskedők és szerbek jöttek, tőlük kapta a Tabán a Rácváros nevet. A Vár helyreállításához azonban szükség volt magyar munkáskezekre is, őket a Vízivárosban telepítették le. Buda, főként a Vár azonban egészen német jelleget öltött. A testvérvárosok növekedésére vonatkozólag néhány kerek számadattal szemléltetjük a fejlődés egyre gyorsuló ütemét, megjegyezve, hogy a statisztika néha ingadozó. A felszabadítás után negyedszázaddal, 1720-ban Budának és Óbudának együtt 9600, Pestnek 2600, a háromnak mindössze 12 200 lakosa volt. A hivatalok és intézmények fölhelyezése és a nekilendülő élet azonban megindítja a gyarapodást, főként az iparosodó és kereskedelmi központtá váló Pesten, amely nagy hátrányát néhány évtized alatt „ledolgozza", s a XVIII. század végére már jóval túl is szárnyalja Budát: a két város akkori 54 ezer lakosából 30 ezer a pesti. Az aránytalanság további növekedését mutatja, hogy 1850-ben Pest már az ország legnagyobb városa 128 ezer lakosával, s bár a Bachkorszak igazgatási rendszerének kiépítése Buda fejlődésének kedvezett, Pest mindinkább fölébe kerekedett, s a kiegyezés után, illetve a városegyesítéskor Budapest 280 ezer lakosának már csak egynegyede budai. Pestnek van tehát elsősorban része abban, hogy a főváros lélekszáma négy évtized alatt több mint háromszorosára nő: 1910-ben 880 ezer lakosa van. E példátlanul felgyorsuló növekedés a kiegyezés után indult meg, amikor az egyesített Budapest most már hivatalosan és végérvényesen az ország fővárosa lett. A tőkés lehetőségek kitárulásával szinte évről évre új utcasorokkal, sőt, városrészekkel növekszik, s magába szívja az ide futó vasútvonalak érhálózatain a munkát keresők vagy szerencsét próbálók tömegeit e Duna-parti Amerikába. A csaknem egymilliós Budapest akkori kiterjedése kb. 200 négyzetkilométer, a lakosság nagy része azonban a 25 négyzetkilométernyi belterületen zsúfolódik öszsze. A népsűrűség 4400 volt, az akkori 65-ös ' országos átlaggal szemben (ma kb. 3800:110 az arány). Ami a régi Pest-Buda, illetve Budapest népességösszetételét illeti, a kezdeti tarkaságot a nagy számbeli fölényben lévő németség és a kezükben lévő adminisztráció fogta bizonyos nyelvi egységbe. Ezt alig törte meg a csekély számú magyarság jelenléte. Később azonban, a hivatalok és intézmények központosítása, a gazdasági fejlődés és az értelmiséget ide vonzó szellemi élet mindinkább növelte a magyar lakosság számát, különösen Pesten, hogy lassanként visszafoglalják saját hazájuk fővárosát. II. József türelmi rendelete, a protestánsoknak adott engedmények és szabadságjogok is elősegítették a betelepedést. Az így