Budapest, 1982. (20. évfolyam)

3. szám március - Aczél Kovách Tamás: Városházi tudósítások

Városházi tudósítások A Fővárosi Tanács javaslata az új negyedek fejlesztésére Változások a tervezésben. A Fővárosi Tanács új határozatot fogadott el a telepszerű csoportos építkezések, vagyis az új negyedek fejlesztésére. Az elképzelések nagy változást, sok tekintetben lényeges fordulatot készítenek elő a tervezésben és az építkezésben is. A fővárosban 1949-ben kezdődött el a telepszerű csoportos építkezés. A harminc év alatt felépült kisebbnagyobb új negyedekben ma félmillió ember él. A következő öt évben az új lakások 80 százaléka már egységes beruházású építkezésen készül. Az új negyedek építése lehetővé tette, hogy mind gyorsabban, mind fejlettebb technológiával dolgozzanak. 200 ezer lakás épült egységes tervezésben, és megkezdődött az elmaradt elő- és külvárosok megújítása. Ám ahogy növekedtek az új negyedek, lassan kiütköztek a tervezés hibái, gyenge oldalai. Ezért készítette el a Fővárosi Tanács a harmincéves fejesztés átfogó vizsgálatát, s ezért fogadott el új elképzeléseket. A határozat legfontosabb megállapításai: meg kell oldani a már felépült negyedek fejlesztését, a nyolcvanas esztendőkben változatosabb és „városiasabb" építkezésekbe fognak, és a távolabbi időben csak kisebb negyedeket építenek. Csoportos építkezések. Budapesten harminc év alatt 350 ezer új lakás épült, mégpedig állandóan gyorsuló ütemben. Az 50-es esztendőkben 81 ezer új otthon, a 60-as években 110 ezer, a 70-es években pedig 163 ezer készült el. Szembetűnő a csoportos építkezés elterjedése. Az 50-es években a lakások 28, a 60-as években 49, a 70-es években pedig már 76 százalékát tervezték kisebb-nagyobb összefüggő területre, egységes beruházásban. A számok jól kifejezik a csoportos építkezések meghatározó jelentőségét. Nagy hatással voltak a lakásviszonyok alakulására, a budapesti életmódra, de befolyásolták a főváros arculatát, szerkezetét is. Várható, hogy a következő időben a lakásoknak még nagyobb hányadát építik fel egységesen megtervezett lakónegyedekben. Ezért volt fontos megvizsgálni, hogy milyen kedvező, illetve kedvezőtlen társadalmi hatása volt a telepszerű építkezéseknek, vagyis mi tartható meg, s mi nem az elterjedt tervezésiépítési módból, és milyen irányba kell tovább haladni. Az építkezések története. Az 50-es években még a város belső területein is sok üres telek volt, és a legjobb, legolcsóbb helyeket építették be. Ezzel is csökkenteni kívánták a beruházások költségeit. Ezért a belső negyedekben és a hegyvidéken épült a csoportos tervezésű lakásoknak 8, a belső negyedeket övező területeken 67, a peremkerületekben pedig 25 százaléka. Egy-egy összefüggő területen 300— 800 lakást alakítottak ki. A viszonylag kis tervezési egység, a hely kiválasztása és a nem magas — háromnégyemeletes — házak lehetővé tették, hogy az építkezések szervesen illeszkedjenek a környezetbe, az új negyedek megfeleljenek a városrészek történelmi jellegének. A csoportos építkezések tervezői a keretes megoldást alkalmazták, a házak városias utcákat, tereket alkottak, udvarokat fogtak közre. A három-négyemeletes épületek megkönnyítették a külső terek i belső udvarok kedvező méretének kialakítását. Az egy-egy főút ..',<!lett elhelyezett építkezés szerkezetét pedig legtöbbször úgy tervezték, hogy az egyszerű, világos legyen. A kisebb negyedek nem kaptak közintézményt, a nagyobbakon eleinte a házak földszintjét építették be. A korszak végén már jelentkeztek olyan törekvések is, hogy külön épületben helyezzék el a közintézményeket. A tervezést a mennyiségi szemlélet határozta meg. A háború után sok új lakásra volt szükség, és a csoportos beruházásban épült otthonoknak több mint a fele egyszobás volt. A korábbi átlag keveset javult, de — ha minden építkezést számítunk — mintegy negyedmillió embert sikerült új lakáshoz juttatni. A telepszerű építkezéseken 30—35 százalék volt a gyerekek aránya, szemben a fővárosra jellemző hússzal. Viszont a nyugdíjasok száma itt nem érte el a fővárosi átlag harmadát sem. A 60-as években 30 százalékkal több lakás épült az előbbi évtizedhez képest, a csoportos beruházásban tervezettek aránya megközelítette az 50 százalékot. Az egyik legfontosabb változás, hogy egy-egy összefüggő területen már általában 1000—1500 otthon készült, sőt az Üllői úton 7200. Ezt az magyarázza, hogy mindjobban terjedt az iparosított építési technológia, s ennek inkább megfeleltek a nagyobb tervezett egységek. A 60-as években terjedt el Budapesten a „telep" kifejezés. A telep csak tervezésiépítési fogalom; jelentése: adott helyen egységes beruházásban, meghatározott számú lakással együtt megfelelő arányban felépülnek a közintézmények is. A telepek azonban átadásuk után a város szerves élő részei lesznek — az új negyed összeolvad a többivel. Az iparosított termelés és a nagyobb tervezési egység hatására egyhangúbb lett az építkezés. A 60-as évek három jellegzetes épülete a négyötszintes sávház, a kocka- és a pontház. Ez utóbbiból később 9—10 szintest is terveztek. Ez időben még a közmű, az út, a közintézmény vagy a zöldterület nem vált a beépítés meghatározó elemévé. A legtöbb új ház földszintjéről eltűnt az üzlet, s hasonlóan a gyermekintézményekhez, külön épületben kapott helyet a házak között. A fásított-füvesített részek használhatósága csökkent, mind több lett az elaprózott, tenyérnyi, gondozatlan, gyorsan kipusztuló „zöldterület". Az új lakások minősége javult. Az egyszobások aránya 25 százalékra csökkent, és ugyanakkor korszerűsödött, gazdagodott felszereltségük. A 70-es években ismét jelentősen gyorsult a fejlesztés. Mivel elfogytak a kedvező fekvésű helyek, a csoportos tervezésű lakásoknak 56 százaléka — szemben a korábbi 25—26 szá-26