Budapest, 1982. (20. évfolyam)

3. szám március - Vörös Károly:Március 15-i emlékműterv— 1848 áprilisában

Marco Casagrande emlékmú'terve. Szabadi Ferenc reprodukciója ban nem csak ma is álló — korrekt, de művészileg nem igazán jelentős — műveinek közvetlen hatásán tudjuk lemérni. Ha nem hallgathatjuk is el, hogy sorra elnyerte a hazai szobrászok elől a legjobb megrendeléseket, el kell ismerni, jelentős pozitív hatást gyakorolt a kortárs hazai művészet fejlődésére. Bár megkésve, de ő honosította meg nálunk a tisztultabb, artisztikusabb és igényesebb itáliai neoklasszikus szobrászatot — a polgáribb, érzelmesebb bécsi irányzattal szemben. Nagyszabású egri, majd esztergomi munkáinak a kivitelezése kapcsán pedig a részfeladatokkal megbízott nagyszámú hazai segéderő foglalkoztatásával mintegy műhelyt teremtett, melyből néhány, legalábbis közepes képességű, itthoni szobrászati feladatokat megoldani képes kőfaragó is kikerült. 1848-ban már 15 éve Magyarországon él. Egri magyar lányt vesz feleségül, „beszéli nyelvünket, viseli bajszunkat és attilánkat". Lehet, hogy a reformkor nagy fellendülésének sodrában, és kivált házassága után, arra is gondolt, hogy végleg Magyarországon telepedjék le. Erre utal, hogy nagy energiával vett részt a hazai monumentális emlékmű-szobrászat megteremtésére irányuló — és a jól képzett tehetséges szobrász számára nagy lehetőségeket kínáló — mozgalmakban: elsősorban az 1840-es évek elején egy Mátyásemlékmű, majd 1847-ben ajózsef nádor-emlékszobor tervezett felállítása körül kialakult vitákban. A tervekből egyik esetben sem lett szobor. A Mátyás-szobor kapcsán Casagrande szembekerült a kor nagy magyar szobrászával, Ferenczy Istvánnal, egyik (és tulajdonképpen szinte egyetlen) művészi szempontból érvelni képes résztvevőjeként a széles sajtóvitának s a történetiművészi-politikai érvek mögött időnként már nyersen érezhetővé váló kenyér- és pozíció harcnak. E harcban a József nádCremlék elkészítésénél Casagrande már patriotizmusára hivatkozik: „Alulírt, kit e szép hon több mint évtizede ápol keblében, polgári kötelességének ismeri szóval és tettel járulni a tervezett emlék művészi becsének lehető fokosításához ... Én nagy szerencsémnek tartandom mindig, ha bármi hasznost és szépet művelhetek ez országban, amelyet mint második hazámat szeretek és tisztelek" Harminc tervrajzot készít (vagy legalább is ígér) — de ez az emlékmű is csak terv marad. Casagrande, hogy neve akkor már nemcsak a főpapi és főúri vagy nagypolgári megrendelők, hanem szélesebb körök előtt is ismert, nemcsak e vitáknak köszönheti, hanem Májer Istvánnal, a hercegprímási udvar egyik — a korabeli népnevelés, majd később, elsősorban a^ István bácsi naptára révén, a színvonalas közművelés terén is kétségtelen érdemeket szerző, képzőművészetileg is tevékeny — papjával kötött barátságának is. 1848, a nagy átalakulás újabb lehetőséget kínál — ne legyünk rosszhiszeműek — az éppúgy magyar, mint olasz patrióta Casagrandenak. A márciusi emlékmű tervét propagáló cikkben (láthattuk, ezt is Májer írta) talán nem véletlenül kap oly nagy hangsúlyt Casagrande kettős politikai elkötelezettsége: „most, midőn olasz vérei és magyar hontársai a szabadságért vívtanak, lelke szárnyain az örökkévalóságba röppenve terv és minta készítéshöz fogott, a Mártziusi nagy napoknak a szabadság oszlopát emlékül alkotandó." A jóbarát tudja, mire hivatkozzék. Hiszen a mindeddig a magas klérushoz és az arisztokráciához kötődő Casagrande, aki a reform nemesi közvélemény (és éppen a Pesten e napokban különösen nagy szerepet játszó Nyáry Pál) által támogatott Ferenczyvel néhány éve élesen szembekerült — nem alaptalanul tarthatott az éppen ezekben a napokban feltámadó idegenellenes hangulattól. Egyelőre nem ismerjük, mi lett a visszhangja Casagrande ajánlkozásának és egyáltalán magának az emlékmű felállítására irányuló kezdeménynek. Ami azonban biztos: 1848-ban nem állítottak föl szobrot, sem másféle emlékművet a pesti Szabadság téren (vagyis a hajdani városháza előtti téren, melynek helyén ma az ELTE bölcsészkarának palotája emelkedik). Casagrande pedig hamarosan elhagyta Magyarországot. (Persze, ha a szobor elkészült volna is, aligha kerülhette volna el a győztes császáriak romboló kezét.) A terv önmagában és akkor is jellemző, ha indítékai nem egyértelműek. Egy kétségtelenül jó ízlésű és tehetséges művész pillanatnyi esetleges „helyezkedésénél" ugyanis lényegesen fontosabb mozzanatra utal: a politikai-társadalmi átalakulás művészi kifejezését váró társadalmi igény jelentkezését jelzi. Mennyire volt társadalmilag széles és megalapozott ez az elvárás — nem tudjuk. Felidézése 1848 márciusának immár 134. fordulóján talán így sem felesleges. 23